A világ lakosságának 10 százaléka, mintegy 760 millió ember képes együttműködni a világ jobbá formálása, a globális kihívások kezelése érdekében. Ez a felismerés vezette Simon Anholt, brit társadalomkutatót, amikor szeptember közepén megalapított egy virtuális országot, a Good Countryt.
Az államokat eredeti megközelítésből összehasonlító Good Country Index ötletgazdája új kezdeményezéséről nyilatkozott a Népszavának Londonban.
Feltehetőleg nem túl sokan tudnak a világban arról, hogy szeptember 17-én Madeline Hung szociológussal új országot hoztak létre. Elmondaná az olvasóknak, honnan jutott el idáig, hogyan vezettek korábbi projektjei - például a Good Country Index vagy a világ vezető országainak parlamenti választásai előtt rendezett virtuális Global Vote - legfrissebb ötletéhez?
Meg lesz lepve! Több millióan hallottak már a Good Countryról. Mind a közösségi hálón, mind a hagyományos médiában óriási érdeklődés nyilvánult meg iránta, és olyan befolyásos sajtótermékek, mint a BBC, a Süddeutsche Zeitung, a Deutsche Welle, a Cultura Colectiva, a Monocle beszámolói alapján a hír futótűzként terjed a világban. A “jó ország” (Good Country) megszületését a 2014-es TED (technology, entertainment, design, – technológia, szórakoztatás, dizájn) konferencián való felszólalásom indította el. A terjesztésre érdemes gondolatok felvetésével foglalkozó tanácskozás-sorozaton tartott beszédemre 5,3 millió kattintást regisztráltak. Több mint húszezer e-mailt kaptam emberektől a világ minden tájáról, akik értékelték azt a felismerést, hogy az olyan globális kihívások kezelése, mint a szegénység, az egyenlőtlenség, a tömeges migráció, az országos járványok, a klímaváltozás és a konfliktusok más kormányzati kultúrát igényelnek, olyat, ami az országok és más szereplők együttműködésén alapul és nem a versenyzésre koncentrál.
A húszezer helyeslő e-mail alapján vágtak bele az államalapításba?
Igen, így volt. Egy kétéves kutatási programot indítottunk az e-mailek kiértékelésére és felfedeztük, hogy a világ lakosságának nem kevesebb, mint 10 százaléka, - 760 millió ember – ért velünk egyet és szeretne a megoldás részesévé válni. Ha ez a csoport nemzet lenne, a világ harmadik legnagyobb népességével rendelkezne India és Kína után. Lakosságszáma kétszerese lenne az Egyesült Államokénak. Madeline Hung és én elhatároztuk, hogy szuverén státuszt adunk ennek a hatalmas csoportnak és megalapítjuk, mint virtuális országot. Ennek a nemzeti egységnek nincs földterülete, kormánya, vezetői. Nemzeti érdekei egybeesnek a nemzetközi érdekekkel.
Milyen ország az, amelynek nincs területe, nincsenek határai, nem is beszélve e pillanatban az útlevélről?
Digitális ország, amelyben 760 millió ember képes együttműködni a világ jobbá formálása érdekében. Higgye el, ha ez ma még szokatlan ötlet is, nem marad így soká.
A különbségeket nagyjából értem, de melyek a Good Country hasonlóságai a világ többi mintegy kétszáz országával? Hogyan lesz jobb ország, mint az összes többi?
A legfontosabb hasonlóság, hogy ugyanúgy maga dönt a politikai céljairól és maga hajtja végre azokat. Ezért nem alapítottunk meg egy újabb szervezetet vagy társaságot. Ahhoz, hogy elérjük a célunkat, és egy alapvetően kollaboratív kormányzási rendszert valósítsunk meg a kompetitív ellenében, nagyon hatékony eszközökre van szükségünk. Innen ered a döntés, hogy új országot hozzunk létre.
Hányan csatlakoztak eddig a Good Countryhoz?
Százötven különböző országból máris több százezer állampolgárunk van. A toborzás önkéntes “nagyköveteken” keresztül történik, akik jó hírünket keltik, együtt az általunk tartott előadásokkal, újságcikkekkel, interjúkkal, a szociális hálóra kitett posztokkal, stb.
Választott vezetés híján hogyan fog működni a Good Country?
Egy szoftver-platform teszi lehetővé a "jó ország" önszervezését. Az állampolgárok csoportos viták alapján választják ki és teszik át a gyakorlatba a politikai irányt. Senki nem mondja meg nekik, mit kell csinálni. Van egy kis "köztisztviselői karunk", amely az egészet működteti.
Adót is ki fognak vetni? Hogyan finanszírozzák a "jó országot"?
Indulásunk óta száz százalékban állampolgáraink finanszíroznak minket. A csatlakozási díj évi 5 dollár, akik azonban ezt nem engedhetik meg maguknak, adókedvezményben részesülnek, illetve azon honfitársaink kiváltják őket, akik önkéntesen magasabb összeget fizetnek. Meg kell említenem, hogy kizárólag adófizetőinktől fogadunk el pénzt, mert alapítványok, vállalatok, filantrópok vagy bárki más később megpróbálná átvenni az ellenőrzést.
Milyen csatornákon keresztül kommunikálnak egymással állampolgáraik? Elengedhetetlen az internet használata? Ha igen, kirekesztik azokat az embereket, akik nem élvezik a világháló áldását.
E pillanatban csak nyilvános platformokon szólítjuk meg egymást, de a jövő évtől kialakítjuk saját közösségi hálónkat. Tárgyalásban állunk egy vállalattal, amely lehetővé fogja tenni, hogy ne csak okostelefonnal rendelkező személyek vehessenek részt a vitákban. Így a földkerekség írni-olvasni tudó embereinek többségéhez el tudunk jutni. Nagyon fontosnak tartjuk a személyes találkozásokat is, amelyek már most is számos országban megvalósulnak vitacsoportok formájában. Egyik célunk, hogy a Good Country ne kizárólag világhálós alakulat legyen.
Hogyan lehet elkerülni azt a veszélyt, hogy az ötletből ne csak túl sok beszéd legyen, hanem érezhető változásokat is hozzon?
Erre a kérdésre nem olyan könnyű válaszolni, de természetesen óvatosak leszünk és állampolgáraink erőteljesen hallatják majd a hangjukat, ha úgy érzik, kezdeményezéseik nem hoznak eredményt.
Van-e összefüggés a Good Country megszületése és olyan, sokaknak fájó jelenségek között, mint a Brexit-tárgyalások kapcsán kialakult káosz, vagy a populista, nacionalista vezetők, mint Donald Trump, Vlagyimir Putyin és akár Orbán Viktor előretörése?
Nem igazán. Mi a kormányzás kultúrájának javításában hosszú távon gondolkozunk. Az viszont megfelel a valóságnak, hogy azok az emberek, akik az egész emberiség és földkerekség gondját a szívükön viselik - köztük persze rengetegen éreznek felelősséget saját hazájukért is -, úgy látják, a Good Country másképp közelít a dolgokhoz. Nem fogadjuk el, hogy a nacionalizmusnak és internacionalizmusnak antagonisztikus világképeknek kell lenniük. Egyes emberek jobban izgatják magukat saját közvetlen környezetük miatt, míg mások nagyobb rendszerekben gondolkoznak. Egyik szemlélet sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, csak a látószög más. Nem csak tolerálni, hanem bátorítanunk is kell egymást és megkérdőjeleznünk azt a felfogást, hogy ellenségként kezeljük a másikat.
Nem szolgálhatná ugyanezt a célt egy NGO, civil szervezet vagy egy alapítvány? Nem hangzik ez az egész Good Country kicsit utópisztikusan?
Nem, mert a civil szervezetek és alapítványok közvetett formában cselekednek: annak érdekében gyűjtenek pénzt vagy szerveznek petíciókat, hogy az egyes országok kormányait befolyásolják. Arra jók, hogy zajt csapjanak, de ritkán sikerül igazi változást hozniuk. A Good Country saját maga alkotja meg és hajtja végre politikai irányvonalát. Így közvetlenül tud lépni azon globális kihívások érdekében, amelyekkel foglalkozni kívánunk. Persze, hogy egyesek utópisztikusnak tekintik projektünket. Tudja mit, nem bánjuk! Nem kell mindenkinek szeretnie, vagy hinni benne.
Ha minden jól megy, ENSZ tagságért is fognak folyamodni és diplomáciai képviseleteket is létrehoznak? És miben lehet majd mérni a sikert?
Máris aktív tárgyalásokat folytatunk két hagyományos nemzettel különböző missziók életre hívása érdekében és diplomáciai kapcsolatra lépünk velük. Nem hinném, hogy egyhamar kérni fogjuk a felvételünket az ENSZ-be, de kezdettől együttműködünk ENSZ-intézményekkel. Szó nincs arról, hogy nemzetállamokat próbálnánk lemásolni. Sikerünket pedig úgy tudjuk lemérni, hogy megvizsgáljuk, milyen hatást gyakorolnak az általunk bevezetett kezdeményezések. Reményeink szerint egy szép napon valóra válik a Good Country útlevél, amellyel emberek útra kelhetnek majd. Ez lesz az a nap, amikor egy csapásra megoldódik a hontalan személyek problémája.
