Azzal alighanem mindenki tisztában van Európában, hogy az Unió jövője szempontjából majdnem olyan fontos, kit választanak jövő pénteken a CDU elnökének, mint például az, hogy melyik párt győz a német parlamenti voksoláson.
Ha tegyük fel Jens Spahn egészségügyi miniszter, Angela Merkel kancellár nagy ellenfele lenne a kereszténydemokraták elnöke, akkor itthon a kormánypárti sajtó ódákat zengene róla, még családi hátterével sem foglalkozna, hiszen menekültpolitikája Orbán Viktorét idézi. Az egyik legesélyesebb jelölt, Friedrich Merz egészen a közelmúltig úriember módjára politizált, úgy vélte, nem a menekültkérdés az elsődleges. Később mégis ő robbantotta a bombát azzal, hogy törölni kellene az alaptörvényből a menedékhez való jogot. Később magyarázkodásra kényszerült ugyan, de már elkésett: óriási támadási felületet adott ezzel az ellenfeleinek.
Annegret Kramp-Karrenbauer, akit Angela Merkel is szívesen látna a pártelnöki székben, ki is használja ezeket a lehetőségeket. Az elmúlt két év megmutatta ugyanis: hiába fogadott be Németország mintegy kétmillió menekültet, s erősödött meg elsősorban emiatt a szélsőjobboldali Alternatíva, a választók nem támogatják, hogy egy mérsékelt párt radikális menekültpolitikát folytasson. Ez okozta Horst Seehofer, a CSU távozó vezetőjének vesztét, aki az októberi bajor tartományi választás előtt úgy vélte, azzal foghatja ki a szelet az Alternatíva vitorlájából, ha legalább olyan radikális húrokat penget. Teljesen rosszul mérte fel a helyzetet, mert új választókat ezzel nem sikerült toboroznia a CSU számára, a mérsékelt szavazók viszont elpártoltak, sokuk inkább a Zöldek felé fordult. Ezzel Seehofer idézte elő az uniópártok súlyos válságát.
Aki azt várja akár itthon, akár külföldön, hogy a CDU jobbra fordul a pártelnök megválasztása után, csalódni fog. Lehetnek ugyan apróbb változások a menekültpolitikában, az azonban elképzelhetetlen, hogy egy elnök a saját kénye-kedve szerint módosítgassa annak irányvonalát, s tegyen vazallusává egy egész politikai erőt.