Nem lehet mondani, hogy váratlanul ment el. Nemcsak az életkora okán – 95 évesen érte a halál New York-i otthonában -, hanem azért, mert tudatosan készült rá. Nem a saját élete lezárására és elrendezésére, hanem az életművére. Ami lehet: egy és ugyanaz. Utoljára 2017 szeptemberében találkoztam vele, amikor gondos levelezés után tanácskozásra hívta össze azokat a kiadókat, amelyek művei gondozásával foglalkoztak. Mérjük fel közösen: könyvei milyen mennyiségben raboskodnak a raktárakban, hogy kiszabadítsa azokat onnan élő tudássá. Könyvnek, könyvtárban a helye! Olyan helyen, ahol esély van rá, hogy mindenki – elsősorban a nem zsidók, az elkövetők népe – hozzáférjen, ha akar. Hiszen ez a kegyetlen ismeretanyag a záloga a gyászmunkának, a megbékélésnek. Ez a szándék vezette őt, mint az erdélyi Désről bevonultatott egykori munkaszolgálatos túlélőt, s mint neves amerikai tudóst.
Talán az sem véletlen, hogy Randolph L. Braham munkája – dacára, hogy a források nagy része Magyarországon található -, Magyarországtól kontinensnyi távolságban született meg. Hiszen Auschwitz csak a megsemmisítés helye volt, azonban az „elkövetés” alapvető mozzanata a „kiszántás” a magyar társadalomból, teljes egészében magyar tett volt, mint ezt monumentális munkájában a magyarul többször is megjelent A népirtás politikája, a holocaust Magyarországon című művében lefektette. Szomorú kuriozitás: ilyen alapos holokauszttörténete csak a magyarnak van, s bizonyára ez sem véletlen, hiszen ilyen gyors és az egész társadalmat a mai napig romboló hatása egy nemzetre lebontott holokausztnak sem volt, ahogy nem volt egyetlen zsidóság sem, amely annyira gazdagítóan, meghatározóan beojtódott volna „gazda népe” kultúrájába és mindennapjaiba.
Művének kiegészítése, de inkább népszerűsítése töltötte be életútja utolsó részét. A rendszerváltás után nagy példányban adták ki – és vásárolták - fő művét, s mint egy rocksztárt fogadták, a Fészek klubban, ahol először tartott előadást. Aztán párhuzamosan azzal, hogy - nem függetlenül a napi politika kívánalmaitól - a holokausztról való tudást mennyire hárította-hárítja a most rögzítő-kanonizáló „kollektív emlékezet”, úgy vált Randolph L. Braham nem kedvelt vendéggé, majd „ellenzékivé” Magyarországon. Legutolsó nagyobb sajtónyilvánosságot kapott „ügye” a Sorsok háza-projekt volt, amelyet egykori pártfogoltjával szemben látványosan opponált.
Nagy tudós, nagy szervező, harcos ment el. A magyar holokauszt emlékezetpolitikájának legenergikusabb motorja volt. Távozása – ez sem véletlen – végzetesen egybeesik, magának az ügyének az ellehetetlenülésével. Amikor Magyarországon, sőt: ott is ahová sorsa vetette, ismét az idegen megbélyegzése, a vele szemben gyakorolt szolidaritáshiány vált mainstraim-é. Ezt felfogni, megemészteni, s a következtetést belőle levonni az árván maradt tanítványok, munkatársak keserű öröksége lesz.
