Négyen állnak a kapuban, láthatóan valamin egyezkednek. Nem harsányak, de a szinte tapintható indulattól remeg körülöttük a levegő. Köpködnek, turháznak, rángatják a kilincset. Az egyik oda is szól, ahogy melléjük érek, és próbálok benyitni a Fűtött utcába: „Babám, a magadfajta minek akar oda bemenni? Ezek a f...szopók csak negyedóránként nyitják ki, akkor se biztos, hogy beengednek. Gyere, tudok jobb helyet, na, gyere velünk” – invitál magához képest egészen kedvesen, de amikor válasz helyett odébblépek, utánam nyúl, megfogja a karom, és fogatlan, bűzös vigyorral követeli, hogy mondjam meg, hány óra van.
Szívem szerint kirántottam volna a karom a szorításából, de ehelyett mélyen a szemébe néztem, blöfföltem egy óra-percet, majd arra kértem, legyen szíves a karomat elengedni. Persze, vert a szívem, mint a motolla. Végül társai odébbrángatták a fiatalembert, aki feltehetően csak látszatra néz ki lepukkant negyvenesnek. Miközben távolodnak, még vissza-visszakiált, kissé artikulálatlanul, nem értem pontosan, de az biztos, hogy a fent említett trágár kifejezés a kettőnk viszonylatában kerül újra szóba.
Épp kezdtem keresni azt a bejáratot, ahol a szociális munkások járnak be a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség melegedőjébe, amikor nyílt az ajtó, és kilépett rajta Farkas Barnabás, az intézmény vezetője. Fura megkönnyebbülés fut végig, és egy pillanatra megéreztem, mekkora biztonságot tud jelenteni egy 1 csillagosnak is alig mondható, kissé bűzös, de tiszta és meleg hajléktalanmelegedő.
Amit nem látunk, nincs is
„Ezek nem hajléktalanok ám – mondja egy férfi, aki nem sokkal az emlékezetes időpont-egyeztetés után érkezett „haza”, és szemtanúja volt az események lecsengésének. – Valami havert keresnek, már nem először, aki tartozik nekik – magyarázza. Csak azért mondom – nyomatékosítja, hogy ne keveredjen. Mink itt nem szoktuk bántani a hölgyeket.”
Bevallom, abban a pillanatban nem is értettem egész pontosan, hogy miért mondja, aztán később, amikor Bagdi Tímea, a Fűtött utca intézményvezető-helyettese arról beszélt, mennyire nincs rendben, hogy a rendőrök az aluljárókban szabadon hagyják lógni a drogos garázdákat, ugyanakkor a nem sokkal mellettük papundeklin kucorgó hajléktalant vegzálják, leesett a tantusz.
A hajléktalan a hivatalos kommunikáció szemében olyan gennyedző fekély az illuzórikusra maszkolt tökéletes társadalom orcáján, akitől félni kell, aki betegséget terjeszt, aki koszos és büdös. Zömében önkontroll nélküli szenvedélybeteg, aki olyannyira nem illik a Ferenc József-i „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” cukorhabos hazugságába, hogy inkább el kell tüntetni a tisztes magyar járókelők – remélhetőleg mind családapák és családanyák, gyerekekkel, kerekekkel, rezsicsökkentett, fűtött otthonnal – látóteréből.
Mi másra is lehetne jó az októberi törvénymódosítás, melynek értelmében az otthontalan emberek életvitelszerűen nem tartózkodhatnak többé a közterületeken.
Elbújni, kimenekülni
A kezdeti, hajléktalanokra vadászó, példastatuáló rendőri aktivitás egy-két hét után alábbhagyott ugyan – meséli Bagdi Tímea, de arra épp elég volt, hogy az utcákról, a megszokott helyeikről, főleg sötétedésre, elszivárogjanak a nincstelen emberek. Bár a törvény időzítése Farkas Barnabás intézményvezető szerint sem véletlenül esett októberre, amikor a hideg amúgy is behajtja a melegedőkbe az utcán fagyoskodókat – így elvben lehetne villogni a bizonyító erejű számokkal –, mégsem lehet egyértelműen kimondani, hogy az utóbbi hetekben jelentősen emelkedett volna a menedéket kérő, szállásokra vonuló hajléktalanok száma.
Az utcákról, aluljárókból, a terekről és a lépcsőházi beugrókból eltűntek ugyan, de a számok azt mutatják, hogy nem a hajléktalanszállók szippantották fel őket. Hogy ne tudjanak rajtuk ütni, éjszakára feltehetőleg elvonulnak a városszéli kiserdőkbe, hegyekbe, amivel az a legfőbb gond, hogy nem találják meg őket a segítő szakemberek.
Beültünk a Menhely Alapítvány krízisautójába is, hogy razziázva próbáljunk elbujdokoló hajléktalanok közelébe férkőzni, de este 9 és éjjel fél 12 között lényegében senki „nem akadt horogra”. Pedig volt, hogy bejelentésre indultunk, ám mire odaértünk, a hírek szerint földön heverő embernek már nyomát sem találtuk – minden egyenruha elől menekülnek.
Együttérzésből jó
A 23 budapesti kerületben 26-27 különféle utcai szolgálat működik, egyes kerületekben akár hárman is vannak egyszerre, felosztva időt és területeket. A krízisautó ezeken felül indul minden reggel és este körútra, hogy rátaláljanak azokra az emberekre, akiknek a segítség nélkül az életük van veszélyben.
Bagdi Tímea úgy látja, hogy a törvény ellenére sem használják többen az átmeneti szállókat, ugyanakkor például a Fűtött utca így is 120–150 százalékosan működik, azaz a 130 fős normatíva ellenére náluk rendre 200-220, olykor 300 ember alszik, ágyak híján sokszor a földön, izolírokon, de legalább melegben. Lehetetlen megsaccolni az utcán élők számát – Tímea saját statisztikája szerint az elmúlt 15 évben náluk több mint tízezer ember fordult meg, ennyien tehát biztosan vannak, de nem lenne meglepődve, ha a valós számok országosan a százezres nagyságrendet súrolnák.
Ha ezek az emberek hirtelen elárasztanák a szociális ellátóhelyeket, elszabadulna a pokol. A szakember szerint a törvénymódosítás abban hozott változást, hogy jó értelemben aktivizálta a lakosságot, többen akarnak segíteni, jobban odafigyelnek, és ha egy fekvő, öntudatlannak látszó embert látnak, egyre kevésbé lépik át. Értesítik a szociális munkásokat, hogy előbb érjenek oda, mint a rendőrség.
Tibor, aki 17 éve él az utcán a feleségével, arról is beszámolt, hogy maguk a rendőrök voltak elnézőek vele és feleségével szemben, és csak figyelmeztették őket, menjenek kevésbé feltűnő helyre. A Fűtött utcába fürdeni és olykor enni járnak, de aztán irány vissza az utcára. Ott legalább összebújhatnak, a szállókon viszont külön-külön kell aludniuk. Zolinak is az a legnagyobb problémája, hogy bent nem tud Zsuzsával együtt hálni – ők 25 éve találtak egymásra, épp ott, a Dankó utcában. Első látásra szeretet volt, meséli Zsuzsa. Nem szerelem, de szeretet, ami azóta is tart. Ők időnként megpróbálnak kitörni a hajléktalanlétből, Zolinak most is jó munkája van, gépeken takarít. Zsuzsa is próbált ezt-azt, volt, hogy az Oltalom szállásait takarította ő is, de aztán infarktust kapott, kisebb-nagyobb kihagyásokkal négyszer, a tüdejét is műtötték, úgyhogy azóta nem tud munkát vállalni. Az elmúlt negyed évszázadban az volt az ígéretes kitörési pont az életükben, amikor szobát tudtak bérelni valakinél, csak hát amikor épp nem volt meló, és nem tudták fizetni a bérleti díjat, csúsztak vissza az utcára és az átmeneti szállásokra. Zsuzsa 70, Zoli 60 éves, de nem adják fel.
A látszatmegoldás: közmunkaprogram
Igazán szép kezdeményezés, hogy az utcán élőkre szabott, speciális közmunkaprogramokat dolgozna ki a kormány, hogy először amolyan „védett” munkahelyen készítse fel a hajléktalanokat arra, hogy a későbbiekben helyt tudjanak állni a munkaerőpiacon, Bagdi Tímea szerint azonban a jelenlegi szociális hálóval sem a közmunkából, sem pedig a hajléktalanságból nincs visszatérés. A hajléktalanság ugyanis csak részben az otthontalanság és a munkahiány következménye. Ezeknek az embereknek a nagy része olyan lelki, szellemi és fizikai amortizáción esik át az utcán töltött vegetálás során, hogy erős szociális háló nélkül lényegében lehetetlen visszasegíteni őket a társadalomba. Szociális és egészségügyi juttatásokkal, esetleges bérlakásokkal lát némi esélyt rá, hogy legalább azok a fiatalok képesek legyenek reintegrálódni, akik éppcsak hogy kiestek a társadalomból vagy valamiért a perifériára sodródtak.
– Munkalehetőségről van szó? – kérdezi egy, a helyhez képest feltűnően csinos és jól szituált fiatal lány, míg Zolival és Zsuzsával beszélgetek. Őt a törvény kergette be a szállásra, az elmúlt 3 hónapban az utcán próbálta túlélni a mindennapokat. Augusztusban szabadult, hat évet ült emberölésért. Az állami gondozásból szinte azonnal vezetett az út a börtönbe, ami megpecsételte az amúgy is elveszőben lévő lány sorsát. Senkije nincs, úgy tudja, valahol a Hernád mellett él az édesapja, de ezt is csak egy beszélgetésfoszlányból kapta el, még az intézetben. Munkát a priusza miatt sehol nem kap, amúgy sem volna túl sok lehetősége, még a nyolc osztályt sem fejezte be.
Hibázott, nagyon nagyot, de miféle ország az, amelyik nemcsak hogy elengedi a perifériára sodródott, a látszatnormából kilógó állampolgárainak a kezét, de még meg is próbálja kiradírozni őket a beállított idillfényképekkel telehányt „családi” albumból.
