Harmincezerrel vagyunk kevesebben KSH szerint, mint 2018 január elsején. Szép magyar siker, különösen annak tükrében, hogy bár idehaza már többen halnak meg a légszennyezés miatt, mint a dohányzás következtében, ez az évente kisvárosnyi, viszonylag könnyen megelőzhető emberhalál milyen kevéssé érdekli a demográfiai katasztrófát azért többé-kevésbé komolyan vevő kormányunkat. A magyarországi légszennyezés két fő oka a közlekedés és a fűtés – egyik sem kezelhető a „nemzeti politizálás” nálunk ismert eszközrendszerével. A városi közlekedésben a legnagyobb szennyezőanyag-kibocsátóvá az autóbuszok váltak: az az ágazat, amely addig nem vásárolhat értelmezhető volumenben új járműveket, amíg (immár harminc éve, és az eddigi próbálkozásokat elnézve még legalább ugyanaddig) nincs Magyarországon buszgyártás. Márpedig nincs: a hivatalos adatok szerint hat-, a valóságban legalább tízezer buszt kellene azonnal lecserélni, a gyártó (illetve inkább összeszerelő-) kapacitás alig néhány száz darabos. Ami pedig a kéményeket illeti, az úgynevezett rezsicsökkentést úgy sikerült végrehajtani, hogy a vezetékes gáz áldásaiból kimaradó legszegényebb egyötödhöz semmilyen formában nem jutott el, sőt, a számukra egyedül elérhető tűzifa és szén a többszörösére drágult. Így az érintettek a használt autógumitól a háztartási hulladékig mindent a kályhába raknak, ami éghetőnek tűnik, emiatt a fűtési szezonban nem csak a kisebb falvak, de a nagyvárosok családi házas övezeteinek levegője is belélegezhetetlen, olykor az egészségügyi határérték százszorosát tartalmazza koromból és nitrogénoxidokból.
Amikor tehát a hatalom megvéd minket valamitől – mondjuk a multinacionális járműipartól vagy az energia-gyarmatosítástól –, a győzelem öröme mellett gondoljunk az óhatatlan veszteségekre is: a legnagyobb diadal sem sokat ér, ha közben csendben mind meghalunk.