Ne féljen, nem fogom megenni.
- De, kérem, egyen meg. Sokkal jobban járnánk mindketten, mert semmi mondanivalóm nincs. Azért adok csak interjút, mert muszáj.
Tényleg? A ház, amit Jack épített elkészítésére is kényszerítette valaki?
- Hogyne. A könyvelőm és a bankárok. Azt mondták, hogy ha nem csinálok gyorsan valamit, a Zentropa csődbe megy.
Értem. Nem vagyok kannibál, így maradjunk a hagyományos kérdezek, ön meg felel verziónál.
- Kérem, ha így gondolja. Nekem biztosan fájdalmasabb lesz, mint önnek.
Akkor empatikus leszek. A ház, amit Jack épített egyik jelenetében a sorozatgyilkos azt mondja: a férfiak mindig áldozatok.
- Talán azért alakult így, mert nekem az anyám extrém feminista volt. Ez a mondat mindig is velem volt, amióta felnőttem. Nem múlik el nap, hogy ne érezzek bűntudatot, dem tudom biztosan, mi az a bűn, amit elkövettem. Ráadásul Istenben sem hiszek, így a vallásos bűntudat sem jöhet szóba. Visszatérve a filmhez: amikor Jack ezt a mondatot kiejti a száján, azt humornak szántam, mivel épp késsel a kezében egy gyilkosságon van túl. Minden egyes filmem forgatókönyve az emberi természetnek a tüzetes vizsgálata. Humoros módon. Azok a pillanatok érdekelnek, amikor az ember épp nem emberi módon viselkedik. Csak ezt nem mindig értik meg.
De eddig szinte kivétel nélkül pozitív női hősei voltak, most pedig egy kegyetlen férfi.
- Igen, most, hogy túl vagyok a kötelező körökön, jöhet az élvezet. (nevet) De komolyan válaszolva: egy férfitől sokkal több kegyetlenséget elfogadunk, mint egy nőtől.
Milyen gyorsan tud megírni és leforgatni egy filmet? Ahogy hallottam, a Jack rekordgyorsan készült el.
- A kényszer nagy múzsa. Mint említettem, a Jacket a Zentropa miatt kellett megcsinálni. Két hónapom volt a forgatókönyv megírására. Ennyi idő alatt meg tudok alkotni egy pszichopatát, különösen, hogy akkoriban nagyon sok Patricia Highsmith – azaz egy nő – által írt művet olvastam, ő pedig elképesztően szórakoztatóan ír ilyen figurákról. Ő a gyilkosokhoz ért, én a pszichopatákhoz. Azért halás egy-egy ilyen beteg karakter művészként megalkotni, mert bármit állíthat és bármiben hihet, a néző feltételek nélkül elfogadja. Kénytelen ezt tenni.
Hadd kérdezzem meg: mit művelt Matt Dillonnal? Élete alakítását nyújtja Jack szerepében.
- Nagyon nehéz volt megtalálni a megfelelő színészt Jack szerepére, mert már a forgatókönyv elolvasására sem vállalkoztak túl sokan. Matt Dillon nem volt szívbajos, elolvasta. Sokat beszéltünk ezután és azt mondta, hogy izgatja a közös munka. Bolond lettem volna neki nemet mondani. Még akkor is ha rég nem láttuk őt nagy szerepben. Idő kellett ahhoz, hogy igazodjon az én módszeremhez: totális szabadságot adok, cserébe csodát várok. Ő pedig, ahogy haladtunk előre a közös munkával megugrotta ezt a csodát. Lenyűgözött.
Említette, hogy nem hisz istenben, de Jack a filmben eljut a pokolba.
- Igen, de a pokol is már rég kiment a divatból, nem gondolja? Nem trendi. Volt olyan időszak, amikor rendkívül sok képzőművészeti alkotást ihletett a nagybetűs Pokol. Ma már egy purgatóriumi szcéna inkább nevetséges, mintsem elrettentő. Én megpróbáltam összefoglalni ezeket a korábbi interpretációkat. Tehát van benne egy kicsi Dante, kicsi Blake, kicsi Gericault, kicsi von Trier… De ne gondoljon most itt semmi extravagánsra, a monitor mellé azt írtam ki magamnak: légy mindig felszínes, nehogy félreértsenek. Számomra ez a legnehezebb dolog a világon.
Azt nyilatkozta, hogy minden alkotása valamilyen módon autobiográfiai jellegű.
- Tényleg ezt mondtam volna...? Egyébként hihető, mert miközben írok és forgatok, minden karakteremmel azonosulok. Jack is művész. Normál alapanyagokból nem tud házat építeni. Hatvannégy ember teste kell hozzá.
Van ennek a számnak valamilyen jelentősége?
- Számomra nincs. De érdekes a kérdése!
Mit gondol, fontos a művész személye, vagy csak az alkotásra kell koncentrálni?
- Erre én azért nem nagyon tudok válaszolni, mert óriási David Bowie rajongó vagyok. Az ő esetében pedig a művészetének a szerves része volt ahogy megjelent a nyilvánosság előtt. Persze, a triviális válasz az lenne, hogy csak az alkotást nézzük – elvégre a legtöbb művészember unalmas. Meg művésznő. De miket beszélek? Nem szabad nőkről mondanom most semmi rosszat. Kértem, hogy vezessenek egy kis áramot a székembe, ha erről elfeledkeznék.
Azt, hogy hét évig persona non grata volt Cannes-ban, hogyan dolgozta fel?
- Egy rossz vicc miatt hét évig voltam nemkívánatos személy. Csak egyet kérdezek, mi lesz Harwey-val?
Vigyázzon, mert tényleg jön az áramütés. De most komolyan: nehéz volt a visszatérés?
- Hogyne lett volna az. Persze, nem nekem. Thierry Frémaux, a fesztivál művészeti igazgatója már a Nimfomániást is szerette volna meghívni, de a szervező bizottság hallani sem akart rólam. A ház, amit Jack épített esetében Thierry mondta nekik, hogy a film visszautasíthatatlan. Voltak heves viták és a verdikt végül az volt, hogy jöhetek, de nem lehetek versenyben. Amúgy is hülyeség a verseny, meg én nem is vagyok túl jó benne. Már voltam vagy tízszer Cannes-ban, de csak négy-öt díjat kaptam. Mások biztos sokkal jobbak ebben, mint én.
Változott valamit a hét év száműzetés alatt?
- Alázatosabb lettem. Meg talán sikerült szembenéznem az alkoholizmusommal. Próbálok nem a carpe diem elve alapján élni. De vannak helyzetek, amikor nem tudom kikerülni. Mondjuk itt Cannes-ban, vagy ha írok és forgatok. Minden színészem és stábtagom tudja, munka közben kicsit furcsa és részeg vagyok. Próbálkoztam korábban antidepresszánsokkal, de csak az alkohol hat.
Cannes-ban sokan felháborodva hagyták ott A ház, amit Jack épített premierjét. Most, józan fejjel mit gondol erről?
- Nem is vártam mást! Ha sorozatgyilkosokról készítenek filmet, általában a gonosz egy mellékes karakter, aki után nyomoznak, majd legyőzik. Én arra kényszerítettem a nézőket, hogy magával a gonosszal azonosuljanak. És igen, amikor Jack gyerekeket öl, akkor felháborodnak. Remek! Legközelebb nem úgy néznek majd egy gyilkosra hipokrita módon, mint az önszórakoztatás egyik eszközére.
