Csoknyainé elegánsan savanyodó arcán látom, hogy közeledik a világvége. Amikor már végképp és menthetetlenül lefelé kerekedik majd a szája széle, megnyílnak a nehéz fellegek, felrepedezik a föld, és minden élőlénynek – a házi légytől a zsiráfig – üt a végső órája. Vagy csak egyetlen villanás lesz, ahogy a film futott le annak idején a moziban.
A kissé kerek Csoknyainénak nem ment mindig olyan rosszul. Akkor még vidéken éltek, egy nap arról kezdtek beszélni, hogy a férje vezetheti a kisvárosi teátrumot, ő a legesélyesebb a posztra, olyannyira, hogy a kollégái egy ideje már Igazgatónak hívják maguk közt. Richárd amilyen ügyes volt az adminisztrációs ügyekben, olyan tehetségtelen a színpadon. Ha nyáron turnézni indultak, egyszerű színészként ő intézett mindent a busztól a szállásokig, nélküle az épület felújítása sem ment volna olyan gördülékenyen, de esténként már nyoma sem volt a lendületnek. Úgy állt a díszletben, akár egy fáradt bot, ferdén és reménytelenül, és olyan arccal, mint aki semmit sem ért abból, ami körülötte történik, ezért inkább valami mással szórakoztatja magát. Fejben sakkozik vagy a régi emlékeit éli át újra és újra. Királydráma helyett balatoni napsütés. A társulat mellette állt, de végül mégsem ő került az igazgató székbe, az egymást váltó direktorok pedig szinte versengtek abban, hogy ki oszt rá jelentéktelenebb feladatokat. Inasok, ajtónállók, kevés szavú rezonőrök. Szorgalmas méhecskeként gyűjtögette a színlapok és műsorfüzetek legalján feltüntetett szerepeket, így szinte mindegyik darabban feltűnt. Csakhamar a legfoglalkoztatottabb színész lett. Akik találkoztak vele az utcán, kivétel nélkül zavarba jöttek, hiszen ismerős volt, de csak úgy, mint egy távoli rokon a csoportkép leghátsó sorában, benzinkutas vagy bolti eladó. Így aztán köszöntek is, meg nem is. Beszéltek róla, meg nem is.
Az effajta senki földje nem tesz jó az idegeknek. Csoknyai Richárd, mintha csak valamilyen sikeres reformdiéta arcává szegődött volna, fogyni kezdett. Ám azt, amit leadott, a gondviselés vagy a sors – mert anyag nem vész el – grammra pontosan a feleségére tapasztotta, aki majdhogynem igazgatónéból süllyedt valaki valakijévé, a többszörös bizonytalanságba. A párnák, magyarázta, ezek a jótékony zsírhalmok szigetelték el őt a felforduló világ egyre tapinthatóbb rosszindulatától. Azon a derűs, tavaszi napon, amikor elérte a kilencven kilót, a férje, mintha csak az elgurult gombját szeretné megkeresni az asztal alatt, lefordult a székről. Akkor már olyan inas volt a teste, akár egy kamaszé. Így is került a föld alá, törékenyen, kecsesen, szinte tévedésből, amit Richárd meglepett vonásai is tükröztek.
Persze ez sem volt igazán főszerep, mondta el újra és újra Csoknyainé. A temetés lélektelennek tűnt, akár egy túl sokszor eljátszott darab, hiába mondtak annyian beszédet, a társulat nélkülözhetetlen és melegszívű tagjaként leírva az akkor már jobbára statisztasorba lépett Richárdot. Az özvegy eladta a lakást, és felköltözött a fiúkhoz Pestre, de valahogy itt sem volt nyugodalma. Leadott ugyan pár kilót, s már nem jár olyan slamposan, hitehagyottan, de leginkább csak a világvége érdekli. Mindig meglep valamivel. Tudtam-e például, hogy 1524-ben mindent elárasztó özönvízre számítottak a népek, de még csak egy vékonyka zápor sem hullott végül az előre jelzett napon? 1666-ban az Antikrisztus pusztította volna el a katolikus egyházat, hogy aztán majd a világ többi részével is végezzen, mondja csillogó szemmel. Romulus pedig 12 sast látott egyszer Róma borús egén, s onnan tudta, hogy az Örök Város alapítása utáni 120. évben végtelen sötétség borul az emberiségre, mert egy sas pontosan tíz évet jelentett. Bolygók együttállása, Nostradamus, maja időszámítás, Ragnarök, a Földbe becsapódó üstökösök, óriásvulkán – Csoknyainé figyelmét semmi sem kerüli el.
A mi világvégénk sokkal racionálisabb, mondja büszkén a konyhámban. Igazából már csak én hallgatom meg őt, a többi lakó rendszeresen udvariasan kitessékeli, miután a kezébe nyom maradék ételt és némi aprót, a koldulás intellektuális formájaként fogva fel a károgást. Én viszont tudom, hogy igaza van. 2039. október 7-re elolvadnak a jégsapkák, s a megemelkedett tengerszint városokat önt el, és a vég pár hét leforgása alatt beköszönt. Előbb a méhek tűnnek el, majd csöndben és észrevétlenül kihal a többi állat is. Olyan ez, mint egy IKEA-bútor, először érthetetlennek tűnik a mellékelt rajz, de előbb vagy utóbb minden csavar a helyére kerül. Az emberiség azt hiszi, hogy épít, teremt, fejlődik, de csak a saját végzetét illeszti össze. Szépen, észszerűen.
Szóval gyorsan fejezzem be a regényem, ha még akarok magamnak egy kis dicsőséget előtte, néz rám. Ne hagyjam el magam, mint a férje. Hiszen, ha jobban belegondolok, igazán kiváltságos helyzetben vagyok. Pontosan ki tudom számítani, hogy mennyi ideig tart az örökkévalóság. Huszonegy évet csak elbír az a regény, mondja és feltápászkodik. Olyan édeskés vaníliaillatot hagy maga után, mint az elárvult angyalok.
