Sztrájkoltak szerdán az ELTE oktatói. Észrevették? Nincsenek egyedül… A Társadalomtudományi Kar információs sztrájkjának lényege persze nem az volt, hogy megbénítsa a fél országot.
Hanem az, hogy információkkal lássa el az érdeklődőt arról, miért óriási baj, hogy a kormány kénye kedve szerint szüntet be egyetemi szakokat, vágja vissza a finanszírozást, tesz fizetőssé népszerű képzéseket, újabb és újabb intézkedésekkel gördít akadályokat a fiatalok továbbtanulása elé. Csakhogy a nagy nyilvánosságnak szánt információcsere is leginkább házon belül zajlott, a szélesebb, egyetemen kívüli nyilvánosság csak néhány sajtótudósítás alapján kaphatott gyors betekintést.
És még házon belül is voltak akadályok. Egy délutáni, oktatói kerekasztal-beszélgetésen kiderült: alig találtak támogatókat, csatlakozókat még intézményen belül is. A kari vezetés még azt sem engedte meg, hogy az egyetem falai között plakátokon, szórólapokon hirdessék a sztrájknapot. Egy mesterszakos diák pedig arról beszélt: korábban próbáltak tüntetést is szervezni, de már az első lépésnél elakadtak. A legtöbben azok közül, akik még Magyarországon képzelik el a jövőjüket, nem akartak arcukat vállalva kiállni. Félnek. Féltik az egzisztenciájukat, karrierlehetőségeiket. Féltik a jövőjüket.
Három évtizede azt gondolták a rendszerváltók, a történelem szemétdombjára száműztek egy olyan rendszert, amelyben félni kellett a szabad, rendszerkritikus hangoktól. Most visszatértünk ugyanoda. Az egymással való szolidaritás helyére az egymástól való szorongás lépett. A fiatalság nagy része már úgy szocializálódik: nem lehet baja, ha nem ad hangot elégedetlenségének, véleményének. Nem lehet baja, ha csendben, megalkuvóan tűr. Aki lapít, sunyít, talán megússza.
Be kellene már látni: így sem fogja megúszni.