Néhány hete egy magas kormánytisztséget viselő politikus azzal érvelt igen nagy hévvel, hogy „ha a rendező a mi kenyerünket eszi, ne kritizáljon bennünket, sőt örüljön, hogy pénzt kap tőlünk!” Csendesen említettem, hogy a művész az én kenyeremet éppúgy eszi, mint az övét, és inkább örülnünk kellene, hogy alkot, egyébként pedig ő (is) azt mond, amit akar.
Akkor még nem sejtettem, hogy Montecuccoli gyakran idézett mondata: "A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz" ilyen konkrétan és ilyen hamar jut érvényre a kultúrharcban is. A magyar kultúra piacának mérete, a közönség igényei és az alkotói szokások miatt a legtöbb intézmény az államtól kapott, jobbára szűken mért apanázstól függ. Az utóbbi alig harminc év kevés volt ahhoz, hogy a magánszféra érdemben belépjen a támogatók körébe. A társasági adókedvezmény egy kis lehetőség volt, amellyel sok vállalkozás és sok előadóművészeti intézmény - állami, önkormányzati és független egyaránt – élt. Néhány pedig visszaélt.
A tao megszüntetésének bejelentése óta a társulatvezetők a már javában zajló évadban azon gondolkodnak, hogy megvalósíthatják-e terveiket, vagy le kell mondaniuk produkciókat. Senki sem tudja, hogy a költségvetését miként befolyásolja a január elsejével, a szezon közepén változó adótörvény. Kósza hírek keringenek arról, hogy milyen módon kompenzálja a kormány az így kieső pénzt, vagy hogy egyáltalán kompenzálja-e. Szó esik jogbiztonságról és arról, hogy visszamenőleg nem lehet dönteni. Majd sorolódnak az ellenpéldák.
Eközben a döntéshozók egyikének elég volt hat hét ahhoz, hogy véleménye 180 fokos fordulatot vegyen: a politikus a tao-ügy segítségével repül a fénybe, a városvezető pedig szokatlan hangvétellel üzenve mutat erőt.
A NER kultúrharca szintet lépett, az ideológiai burok egyre kevésbé takarja a valódi érdekeket, a pénz, az erő és a hatalom fontosságát. A közönség, a mű és a közvetített gondolat lényegtelen, az alkotó pedig húzza meg magát és örüljön, ha eheti az állami kenyérmorzsákat. Amíg egyáltalán eheti.