Száz éve, hogy befejeződött az első világháború. A Nagy Háború emlékét persze elmossa a második, pedig az „csupán” kiteljesedve visszhangozta az elsőt, a végén az atombombával.
Az első világháborúban a lövészárkok mocska mögött már ott volt a gépesített háború, amely „újdonságként” felszámolta a hátország fogalmát. Ott volt az arisztokrata kormányzás korának alkonya és a tömegdemokráciák felemelkedése.
Az igazi borzalmakat aztán a politikusi vakság békéje hozta el, amely megöntözte az ezután következő „harmincéves háború” nacionalista magvait. Oroszországban a bolsevik hatalomátvétel, Németországban Hitler nemzetiszocialista tömegforradalma lett talaja a válságokkal küszködő liberális tömegdemokráciák szemet hunyó hitének: van kiút abból a világrendből és a háborút termő békéből, amelyet még az 1878-as berlini kongresszus teremtett.
Nem volt. Az ideológiai és fizikai birodalmi terjeszkedés újabb világháborút szült. Ennek okait pontosabban ismerjük, az elsőről már csak annyit tudunk, senki nem akarta. „Akaratlanul” tört ki, végzetes sebet ejtve a szociáldemokrácián, s megalapozva egy új, ugyancsak vak, erőegyensúlyra alapozott világrendet.
Ezen túl vagyunk, de jutottunk-e előrébb? Nem. Ott tartunk, hogy az évfordulón a francia elnöknek (bár a német kancellárral az oldalán: isten mentse meg a világot a német nacionalizmustól) a multilaterális világról kell szónokolnia; hogy az újra ébredő nacionalizmus belülről bontja meg a a hét évtizedes európai békét teremtő közösséget; Amerika egy narcisztikus félbolond kezében kacskaringózik; miközben Oroszország XX. századi erőviszonyokról álmodik.
Itt állunk hát, száz évvel öregebben, s globális kihívásokkal a nyakunkban cseppet sem lehetünk nyugodtabbak, mint amikor Szarajevóban Gavrilo Princip fegyvere eldördült.