Bibó István a rendszerváltás környékén alapvetően mint a szabadság politikai filozófusa vált rendkívül népszerűvé. Akkor is, és a mai politikai helyzetben is a legtöbb embernek a „nem félni” jut eszébe róla, meg a „szabadság kis körei”.
De Bibó nem csupán a szabadság, hanem az egyenlőség és a testvériség elkötelezettje is volt. Egész életében egy olyan politikai mozgalomhoz kötődött, amely az alul lévőket képviselte. Akár a tágabb népi mozgalomra gondolunk, akár a Nemzeti Parasztpártra, ezek alapvetően az alul lévők érdekeinek megfogalmazói, azaz baloldaliak voltak. A magyar népi mozgalom célja a Horthy-rendszer elképesztő egyenlőtlensége és igazságtalansága közepette a nincstelenség, a földnélküliség, a „három millió koldus országa”, a kilátástalan nyomor felszámolása volt. A nyomorral pedig kiszolgáltatottság és függés jár együtt, tanulatlanság és tájékozatlanság, passzivitás és félelem.
Az alul lévők felemelése
Bibó tehát egy baloldali, azaz az alul lévőket felemelni kívánó politikai mozgalomban élte végig életét. Más kérdés persze, hogy ennek a termékeny életnek jelentős része egy szovjet típusú diktatúra évtizedeiben zajlott, elhallgattatva, többnyire passzív oppozícióban, de például 1956 november 4-én még Nagy Imrénél is hősiesebb kiállásban. A szabadságot elnyomó úgynevezett proletárdiktatúra magát baloldalinak állította be, ezért Bibó annak ellenfeleként, a szabadság és a demokrata viselkedés politikai filozófusaként szinte antibaloldaliként tételeződött, vált a Kádár-rendszer liberális és etno-tradicionalista ellenzékének konszenzusos szimbólumává. Bibó neve elsősorban a szabadság eszméjével kötődött össze, amely ismert módon a liberalizmus központi fogalma.
Személye 1989-ban még igen ritka közös nevezőként tudott szolgálni az akkori jobboldal és a liberálisok között. Mára ez a hídszerep megszűnt, a Bibó Szakkollégiumból indult mai jobboldali elit már nem hivatkozik Bibóra, egykori politikai ellenfeleire annál inkább. Úgy tűnhet tehát, hogy Bibó megmaradt a liberálisoknak örök hivatkozási pontként, az autonóm, „szabad” és „demokrata” „polgár” eszményképenként, szembeállítva a „velünk élő feudalizmus” szervilis cinkosaival, kiszolgálóival, passzív útitársaival.
Bibó azonban népi baloldali és nem liberális politikus volt. Nem volt a kapitalizmusnak kritikátlan híve, azt nem hitte a történelem végpontjának, valamifajta természetes állapotnak, amelybe a kádári diktatúrából visszatérünk majd, mint rab a friss levegőre. Semmiképpen nem volt csak liberális, főképp nem abban az 1980-as évektől dominánssá vált értelemben, amely a politikai liberalizmust, a szabadságjogok ügyét elválaszthatatlanul összeköti a gazdasági liberalizmussal, az esélyteremtő és szabályozó államtól megszabadított piacra épülő kapitalizmussal. Több munkájában is világossá tette, hogy az európai társadalomfejlődés végpontja valamifajta demokratikus szocializmus kell hogy legyen. Nyilvánvalóan nem a szovjet típusú rendszer, melynek következetes ellenfele volt, mely megfosztotta a nyilvánosságtól, és amely hajszál híján életét is elvette. De mégis valamifajta szociális demokrácia, olyan rend, amely a szabadságot az alul lévők rendszerszerű és tudatos emancipációjával ötvözi. Sőt, az által hozza létre! Ez volt a népi mozgalom régi vágya és követelése.
A neoliberális rendszerváltás
Az 1989 utáni kelet-európai demokráciák nem ilyenek voltak. Egy olyan világkorban fogantak, melyet Thatcher és Reagan, Hayek és Friedman domináltak. A szociális államot mindenhol leépítették, és ezt a mintát követte Kelet-Európa is. A szovjet típusú rendszerek nem voltak baloldaliak abban az értelemben, hogy a jobbágyi megalázkodáshoz szokott nincsteleneket nem tették önérzetes, „nem félő” demokratákká, akik univerzális normákban és meritokratizmusban kezdhettek volna el gondolkodni, hanem fenntartották a felülről-lefelé uralkodó hatalmi viszonyokat, és az ezzel járó érdekkijárást, klienshálózatokat, korrupt társadalmi viszonyokat. Ám ha volt megőrzendő és továbbfejlesztendő civilizációs vívmánya a szovjet típusú rendszernek, az pont az ingyenes és univerzális iskolarendszer, egészségügy, szociálpolitika, nyugdíj létrehozása volt. A lakáspolitika, amely millióknak adott hajlékot, ha szerényet is. A hatékony közösségi közlekedés megszervezése. A világszínvonalú kutatás-fejlesztés, a szabadalmak és újítások rendszere, a társadalmi szintű tudás szétterjesztése és a társadalmi mobilitás megteremtése. Mindezeket nem csak fenntartani kellett volna a rendszerváltás után, hanem a kor színvonalának megfelelően továbbfejleszteni, globálisan versenyképes szintre emelni, és ehhez biztosítani a finanszírozást.
De nem ez történt. Azok, akik ma is Bibó szellemi örököseinek gondolják magukat, kormányon elzárták a szegények milliói elől az érvényesülés és a felemelkedés csatornáit. Így történhetett meg, hogy nemzetközi felmérések szerint 2010-re Magyarország az EU legkisebb társadalmi mobilitású országává vált. Öt magyar háztartásból négynek nem volt megtakarítása, majd négymillióan a létminimum alatt nyomorogtak. Így történhetett meg, hogy az ország egészségi állapota nem a visegrádiak szintjén volt, hanem a jóval szegényebb balkáni államokén. Így állhatott elő, hogy míg az oktatási rendszerünk Budapest elitkerületeiben és egyes nagyvárosokban világversenyeken győztes diákokat termelt ki, addig az OECD szerint brutálisan elvágta pont annak a vidéki szegény rétegnek az életesélyeit, akiket a 30-as években a népi mozgalom képviselt volna. Így történhetett meg, hogy Magyarországon a szociálpolitika nem a magas jövedelműek felől osztott újra az alacsony jövedelműeknek, hanem fordítva. Így történhetett meg, hogy mikor 2010-ben a "hamis realista" ismét bejelentkezett a hatalomért, az ország választóinak nagy része olyan alacsony tudati szinten volt a globalizáció, a demokrácia, a gazdaság, a jogállamiság témaköreiben, hogy azt a magát demokratának gondoló elit megdöbbenéssel konstatálta. Pedig ezt a társadalmat ő maga hozta létre a rendszerváltás utáni évtizedekben. Mindez nem a fejlettségi szint, hanem az újraelosztási mechanizmusok befagyasztásának kérdése volt.
A "hamis realisták"
Márpedig a "hamis realista" nem az ok, ő már a következmény. A "hamis realistáknak", ahogy Bibó írja, „…kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság [volt] a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljanak”. Bibó példaként hozza Tiszát, Brătianut, Pašićot, Bethlent és Venizéloszt. Ilyen nagy, de "hamis realisták" minden korban és mindenhol szívesen bejelentkeznek. A mának is megvannak a maga Orbánjai, Kaczyńskijei, Berlusconijai, Erdoganjai, Trumpjai, Netanyahujai, Putyinjai, Modijai, Hszi Csin-pingjei és Bolsonarójai. Ők nem az ok, ők már a következmény. Bejelentkeztek hasonló politikusok jóléti demokráciákban is, ám sosem jutottak hatalomra. A kérdés tehát az, hogy mitől lesz egy választói közeg fogékony mindarra, amit Bibó így listáz: „elpolitizálódott kultúra”; „deformált politikai jellem”; „közösségi hisztériák”; „túlzott nemzeti öndokumentálás és belső bizonytalanság”; „túlméretezett nemzeti hiúság”, valamint „...félelem a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől, és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Miért nem utasítják el egy ország választópolgárai a komplex világértelmezés helyett a brutális leegyszerűsítéseket? Az érdekharmonizálás helyett az egy személyre szűkülő extrém centralizációt? A kulturális magabiztosság helyett a folyamatos fenyegetettség-érzést? A konstruktív viták helyett a homogenizált propagandát? Azért nem, mert a "hamis realista" előtti korszakban sem kaptak esélyt biztosító, kozmopolita tájékozottságot adó oktatást; a világszintű tudást az otthonaikba hozó közmédiát és -vitákat; érdemi életesélyeket, valódi érdekharmonizációt, stabilitást és biztos megélhetést, igazságos társadalmat. Sok-sok millió alul élő magyarnak nem volt mihez kötődnie.
A "hamis realista" sikere mögött mindig a magukat demokratáknak gondolók kudarca áll. Az 1989-es, harmadik Magyar Köztársaság összeomlása épp azon társadalmi osztályok és rétegek kirekesztése miatt következhetett be, akiket Bibó és a népi mozgalom kívánt képviselni egy korábbi korban.
Megtakarításokkal nem rendelkező, prekárius jövedelemből élő, tanulatlan emberektől nem várható el, hogy évszázadok feudális túlélési sémáin átlépve, változatlan objektív periferizáltságukban váljanak hirtelen „polgárrá”, „Bürgerré”, „citoyenné”, „demokratává”, „balkániból nyugativá”, kádári-mikszáthi szolgalelkűből az uralommentes kommunikáció öntudatos, kollektív racionalitásra törekvő autonóm aktorává. Ehhez nekik meg kell teremteni az emancipáció, az önmegvalósítás, a participáció lehetőségeit. Ezekre nekik saját anyagi és kapcsolati erőforrásaik, saját sémáik és mintáik nincsenek. A harmadik Magyar Köztársaság magát bibói demokratának gondoló elitje mindezt nem adta meg nekik. Ma ez az elit megtörve visszaszorult a szabadság kis köreibe, ahonnan néha még mindig lenézéssel és szemrehányással tekint a körön kívüliekre. Elmarasztalja őket passzivitásukért, szervilizmusukért, balkáni értékrendjükért. Kontrasztba állítja őket az egyre fogyatkozó számú jóléti demokráciák öntudatos polgáraival. Hiába a társadalomtudományi háttér, ez a demokrata önképű elit nem hajlandó észrevenni, hogy ahol a választók a közügyekben aktívak, befogadóak, ahol elutasítják a demagógiát, ott a választók számára a jóléti állam megadta a tudást és az egzisztenciális biztonságot.
Az Új Egyenlőség műhely ezért vállalja és megkerülhetetlenül fontosnak tartja a baloldali Bibó István szociálisan demokrata szellemi örökségét.
(Az írás a Bibó-szobor november 4-i koszorúzásán elhangzott beszéd szerkesztett változata.)
