Nem új a műfaj, a memoár, amit a kezünkben tartunk (Brunhilde Pomsel-Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam. Európa Könyvkiadó, 2018). Bár kellett kis idő, hogy a II. világháború után a nácizmus elleni küzdelem panorámáját rekonstruáló hatalmas irodalmi és filmes ecsetvonásokat (például az Oroszlánkölykök, A híd túl messze van, Szállnak a darvak, vagy A hazáért harcoltak) felváltsa a „mikrovilág” bemutatása. Emlékeznünk kell, milyen revelációval bírt az orosz Mihail Romm Hétköznapi fasizmusa 1965-ben.
Fensőbbséges nyugalom
A „másik oldal” hétköznapjaira még várni kellett. Várni, hogy megszólaljanak, meg merjenek és meg tudjanak szólalni azok, akik az általuk megélt náci hétköznapokról beszéltek. Ez is kellett ahhoz, hogy valamivel közelebb jussunk annak megválaszolásához: hogyan történhetett meg mindez a világ egyik vezető kultúrnemzetével? Még a vasfüggönyön innen is megjelentek a diplomáciai jegyzőkönyvek és azok történészi feldolgozásai – Hitler tárgyalásaitól, John Lukacs megannyi könyvéig. A memoárok Goebbels Naplójától Albert Speer visszaemlékezésein át Victor Klemperer (1881-1960) német filológus, irodalmár e szempontból legfontosabb kötetéig, A Harmadik Birodalom nyelvéig terjednek. Utóbbi magyarul 1984-ben jelent meg korlátozott példányszámban az akkori Szecskő Tamás féle Tömegkommunikációs Kutatóközpont bátorságából. Hátborzongató volt olvasni, mert a „létező szocializmus” nyelvére ismertünk a birodalmi nyelvben.
Hitler és a hitleráj megemésztéséért, a bénító félelem helyett a megértésért a legtöbbet talán Sebastian Haffner német történész tette. A memoárirodalom egyik legékesebb darabja az ugyancsak az Európánál 2005-ben megjelent Egy német története – Emlékeim (1914-1933).
Tanulni, meglehet, sokan tanultak belőle, okulni sokkal kevesebben okultak. Haffner azt írja: „Mai szemmel nézve elképesztő az a fensőbbséges nyugalom, amellyel jómagam és a hozzám hasonlók kívülállóként, mintegy páholyból szemléltük a náci forradalmat, nem véve tudomást arról, hogy a megsemmisítésünkre irányul. Ha lehet még elképesztőbb, hogy Európa nem okult a mi példánkon, és évek óta ugyanúgy, szórakozás céljából egybesereglett publikumként viselkedik, miközben a nácik a legjobb úton vannak, hogy tűzbe borítsák a világot.” A könyv Haffner 1999-es halála után, 2000-ben jelent meg. A szerző már nem láthatta azt a jobboldali autoriter, nacionalista populizmust, amely erősödve készül átvenni a hatalmat – nem csak - Európa felett, s itt – kimondva, vagy sejtetve a történelem kongó visszhangjait - abba is hagyhatnánk.
De most nem Haffnerről, hanem Goebbels egyik titkárnőjéről van szó. Arról a „fensőbbséges nyugalomról”, amelyben - minden politikai vihar ellenére – a weimari köztársaság, a polgári demokrácia aludt, hogy aztán diktatúrában ébredjen és a világ romjain nyújtózkodjon.
Mi is tapsoltunk
Ahogyan Brunhilde Pomsel, a titkárnő leírja weimari ifjúságának éveit, úgy leírhatnánk a XXI. század bármely ifjú, apolitikus, tájékozatlan korosztályának életét. A ma nemzedékeinek csak azt a hitet kell még a fejükbe verni, amellyel a nemzetiszocializmus és a bolsevik gyakorlat az 1929-es válság után végzetesen megfertőzte a korszak értelmiségét, mondván: kiutat talált és mutat a polgári demokrácia (a Nyugat) alkonyából. Valóságos válságokból. Ezért a hitért sok mindent „elnézett”, nem csak az értelmiség.
Akadt persze, akit – így Haffnert is - figyelmeztetett az orra: „A nácikat illetően teljesen egyértelmű jelzéseket adott az orrom. … az egész, úgy ahogy volt, messziről bűzlött…” De: „Kezdetben úgy tetszett, hogy a náci forradalom valóban olyan »történelmi esemény« lesz, mint a többi, az újságok és a politikusok ügye… igyekeztem humorosan fölfogni a dolgot, megpróbáltam gondolkozni, és úgy találtam, hogy nincs ok a kétségbeesésre… Egyébként pedig kik azok, akik három éve egyszerre a nácikra kezdtek szavazni? Olyan emberek, akiknek nincs önálló véleményük, és bedőltek a propagandának. Ide-oda hullámzó tömeg, amely az első csalódásra szétszalad.” Így látta Hitler hatalomra jutásának pillanatát az ifjú Haffner. Nagyot tévedett, ha nem volt, nem is lehetett meg az a történelmi tapasztalata, ami nekünk már megvan az ide-oda hullámzó, önálló vélemény nélküli, propagandának bedőlt tömegről, s hogy mennyire nem szalad szét ez a tömeg, ha egyszer valaki egybedelejezi.
Goebbels titkárnője közelebbről emlékszik erre a tömegre: „Mikor Hitlert (1933) januárban kinevezték kancellárrá, egész Berlin megmozdult… Hitler a birodalmi kancellária ablakában állt. Emberek mindenütt, emberek, emberek, és ordítottak, mind, mint ma a futballmérkőzéseken. Mi is ordítottunk… mindenki szörnyű boldog volt, hogy egy történelmi esemény tanúja lehetett… Hitler egyszerűen csak egy új ember volt.”
Csak egy új ember, aki mellett ott volt Goebbels is. A propagandaminiszter, aki a hitlerájt eladta a tömegnek azzal a technikával, amit az autoriter hatalomra vágyók ma is oly sikeresen használnak. „Goebbels jó külsejű ember volt. Nem volt magas, inkább egy kicsit alacsony ahhoz, hogy tényleg jól mutasson, egy kicsit lehetett volna nagyobb. Viszont hallatlanul ápolt volt, isteni, a legjobb szövetekből készült öltönyökben járt. Egy kicsit mindig le volt barnulva. A keze ápolt volt, mintha mindennap manikűröztetett volna… kifogástalanul nézett ki. Állítólag elbűvölően viselkedett… De nálunk nem kellett bevetnie a vonzerejét. Mi a berendezéshez tartoztunk, az előszobájában az íróasztalokhoz. Ez volt minden… puszta íróeszköznek tekintett bennünket.” – írja Pomsel. Aztán az örök mozgást szimbolizáló horogkereszt fordult egyet.
„Goebbels valódi arcát csak lassan fedeztem fel. Emlékszem a híres sportpalastbeli rendezvényre. »Akarjátok a totális háborút?« (Az 1943. február 18-i beszéd a nemzetiszocialista propaganda mintapéldája – a szerk.) …azon a napon olyan volt, mint egy kitörés, mint egy kitörés az őrültekházában, hogy úgy mondjam… És mintha a tömeg minden tagját darázs csípte volna meg, hirtelen mindenki teljesen megbolydult, ordított, dobogott. Elviselhetetlen volt a zaj… megdöbbentünk a látottaktól. Nem Goebbelstől, nem is csak az emberektől, hanem attól, hogy mindez lehetséges… És természetesen mi is tapsoltunk. Muszáj volt. Természetesen. Nem lehetett nem tapsolni. Hiszen mondták. Az ember nem vonhatta ki magát. Nem volt más lehetőség. Mi is velük tapsoltunk. Olyanok voltunk, mint a részegek… »Akarjátok a totális háborút?« »Igen!«… A tömeg maga sem tudta, miért őrjöng… a saját szemünkkel láttuk, hogy egy ember, akivel szinte mindennap találkoztunk, egy ápolt, előkelő, szinte arisztokratikusan előkelő ember – és ez az őrjöngő törpe…. Abban a pillanatban undorítónak láttam őt. Félelmetesnek. De aztán sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést…. Istenem, olyan fiatalok voltunk, és nem sokat töprengtünk az egészről, nem úgy, mint mindezek után, amikor viszont már késő volt. Az ember maga nem volt tudatában, hogy mi történik.”
Fogaskerekek
Pomsel 1911-ben született, Haffner 1907-ben. Kortársak voltak, egy nemzedék. Pomsel Goebbels titkárnője volt, előtte a rádiónál dolgozott. Hamisította a híreket, a német katonák halálozási statisztikáit. Soha nem tanúsított megbánást, elhárította személyes felelősségét. Csak élete legvégén, több mint százévesen volt hajlandó interjút adni, azzal, hogy egy része csak a halála után jelenhet meg. S voltaképp, mit kellett volna „beismernie”? Nem volt háborús bűnös jogi értelemben, csak úgy élt, ahogyan a legtöbb német, nem tudott, mert nem akart tudni semmiről, ami nem rá tartozott. Vagy amiről úgy gondolta, nem rá tartozik.
Bármilyen érdekes olvasmány is Pomsel emlékirata, látszólag nem szól semmiről. Egy fiatal lány hétköznapi élete, akit csábít a csillogás és elkerüli a tüntetéseket, élvezi, hogy mind jobban keres, s fogaskerék lesz a mechanizmusban, amely állandó mozgásban tartja a horogkeresztet, amely egyre gyorsuló spirális forgással közelít a pusztuláshoz.
Hitler nemzetiszocialista forradalma a történelem talán első tömegforradalma volt. Nem csak a weimari köztársaság, hanem – általánosítható tanulságként - minden liberális polgári demokrácia csődjének a terméke. Amihez Oroszországban 1917-ben puccs, ahhoz itt tömegforradalom kellett. A nácik elsőként a nyelvet sajátították ki, hogy aztán Hitler államosítsa a népet, a nemzetet A tömeget, amelynek nagy része azt sem tudta, mi történik vele, s a történéseknek még a műveltebbek és tájékozottabbak is legfeljebb a bűzét orrontották meg.
Ha kicsit is akarjuk, a fiatal, munkaszerető, precíz titkárnő hétköznapi életében, vágyaiban magunkra ismerhetünk. A saját életünkre. Arra, hogyan éljük meg a 30-as évek elejének hétköznapjait a 2000-es években. Hogyan nem akarunk tudomást venni arról, ami szerintünk nem ránk tartozik, hogyan leszünk a többség nevében beszélő szűk kisebbség hatalmának és önmagunk sodródó tehetetlenségének foglyai.
Goebbels egykori titkárnőjének visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogyan leszünk néma, használható és bármikor eldobható fogaskerekek egy legkevésbé bennünket szolgáló hatalom gépezetében. Hogyan leszünk nácik, ha nem vagyunk azok.
