Barcelona–Real Madrid rangadó volt a múlt héten a spanyol bajnokságban (itthon a homályban); újabb másfél óra született az örökkévalóságnak. Elvégre a mesterhármast jegyző „II. Luis Suarez" főszereplésével elért 5-1-es katalán diadallal együtt az örök riválisok megannyi nagy találkozójáról jelenthető ki, hogy maga volt a történelem.
Például az 1960. novemberiről.
Akkor a Bajnokcsapatok Európa Kupája nyolcaddöntőjében is összekerült a két vetélytárs. Ez azért történhetett meg, mert Spanyolország két résztvevőt is indíthatott a BEK-ben, mivel a címet a Real Madrid védte. Öt esztendeje. Az első számú európai klubtorna kezdeti évadaiban kizárólag a királyi gárda vitte el a pálmát; ötödszörre, 1960 tavaszán úgy, hogy az elődöntőben itt is, ott is 3:1-re verte a Barcelonát, majd a döntőben 7:3-ra győzte le az Eintracht Frankfurtot. Puskás Ferenc csak e három mérkőzésen hét gólt ért el: hármat vágott oda-vissza a „Barcának", míg négyet Glasgow-ban a Frankfurtnak.
Lehet mondani, futott a szekér.
Ám a hatodik BEK-kiírás Real Madrid–Barcelona találkozóján Enrique Mateos hiába szerzett már az első percben vezetést a fővárosi együttesnek, a katalán csapat kellemes 2:2-vel távozott a Bernabeu stadionból. A mérkőzés hőse a Barcelona első Luis Suareze, az 1960-ban – Puskás előtt – Aranylabdát nyerő dirigens volt, aki kétszer is egyenlített, 84 358 madridista legnagyobb bánatára.
A visszavágó jegyeiért monstre ostrom folyt, s amikor az örök vetélytársak kifutottak a pályára, 120 ezer néző tolongott a Nou Campban. A csapatokat Reg(inald) Leafe, egy nottinghami sporttárs vezette ki; róla attól fogva sok mindent mondtak Madridban, csak azt nem, hogy finom angol úr...
A meccs 2:1-es Barcelona-győzelemmel zárult, ám összesen hét gól esett, melyek közül négyet érvénytelenített a találkozó brit bírája. Hármat a Real Madrid kárára annullált. Pachin és Di Stefano gólját les miatt nem adta meg, míg Gento lövése után úgy döntött, hogy a labda nem haladt át a kapuvonalon, Gracia még időben mentett. A vendégek persze nem láttak off-side-ot, ellenben meggyőződéssel állították: a barcelonai védő belülről rúgta ki a labdát. Az ABC című spanyol lap két gól megsemmisítését valóban különösnek tartotta, azon pedig vitatkozni sem lehetett, hogy a madridiak joggal követeltek tizenegyest, miután Gracia az ötös közelében melltájékon rúgta Del Solt. Reg Leafe úgy vélte: e „szerelés" szabályos volt... Santiago Bernabeu, a királyi klub elnöke viszont gúnyosan említette, hogy „a fekete ruhás angol volt a Barcelona legjobbja", míg Alfredo di Stefano így fakadt ki: „Az UEFA nyilvánvalóan megelégelte a Real Madrid európai dominanciáját."
A körülményekről majdhogynem több szó esett, mint magáról a mérkőzésről – bár a brazil Evaristo vetődéses fejes góljáról még sokáig áradoztak Barcelonában –, amelyen a felülmúlhatatlan fehérek először estek ki a BEK-ből. A madridiak már az első mérkőzés után is háborogtak, mert a katalán csapat a finisben úgy egyenlített, hogy Kocsis kiugrásakor lest intett a partjelző, ám Arthur Ellis angol (!) játékvezető felülbírálta kollégáját, Kocsis pedig Cziborhoz passzolt, akit Vicente kapus elbuktatott. Ám a vendéglátók szerint a tizenhatoson kívül... A brit azonban tizenegyest ítélt, és Suarez a büntetőből egalizált.
Az angol jelző utáni zárójeles felkiáltójel azért is indokolt, mert úgy mondják, a szigetország a fair play hazája. Ehhez képest a labdarúgás történetének jó néhány botránya áll nyugtalanítóan szoros kapcsolatban Angliával, hogy csak az 1962-es vb Chile–Olaszország (boksz)meccsét – játékelvezető: Ken Aston – vagy a négy évvel későbbi angliai világbajnokság máig ható eseményeit említsük. Napjainkig nagy dilemma ugyanis, hogy Geoff Hurst lövése a felső lécről valóban a kapuvonal mögé pattant-e a hosszabbításban, 2:2-nél a nyugatnémetekkel vívott döntőben, s ha ezt azóta sem sikerült bizonyítani, akkor aligha volt gól az, ami Gottfried Dienst svájci játékvezető szerint gól volt...
A Real Madriddal mindenesetre jól elbántak: a BEK első fél évtizedében kizárólag nyertes királyi gárda a második öt esztendőben egyszer sem hódította el a trófeát; legközelebb 1966-ban győzött. Igaz, a Barcelonán hamar bosszút állt: tizenegy nappal a BEK-visszavágón elszenvedett vereség után a fővárosi csapat 5:3-ra nyerte a bajnoki rangadót a Nou Campban. Majd húsz pontot vert a La Ligában a vörös-kék együttesre. A bajnoki címet a Real Madrid nyerte, a Barcelona még dobogóra sem került, a negyedik helyet szerezte meg az Atletico Madrid és a Zaragoza mögött. Edzőjét, a jugoszláv (szerb) Ljubisa Brocsicsot – a királyi gárda kiejtése ellenére – menet közben leváltották. A tréner nyilván meg sem rezdült, olyan kalandos élete volt. A Crvena Zvezda szakvezetőjeként Brazíliában túrázott, és nem tért haza, helyette elszegődött Egyiptomba, Libanonba, később Kuvaitba, Új-Zélandra, Ausztráliába, Bahreinbe, Szaúd-Arábiába. Olykor Európában is felbukkant: ő irányította például a Juventus 1958-as, Boniperti-, John Charles-, Sivori-féle bajnokcsapatát. Barcelonai utóda, Enrique Orizaola a BEK döntőjébe vezette a katalán együttest, de a berni Wankdorf stadionban Kocsis és Czibor ugyanúgy járt, mint 1954-ben, a nyugatnémetekkel vívott vb-döntőben: 3:2-es vereséget kellett elszenvednie Guttmann Béla mester Benficájától.
Abban az évadban a Real Madridnak is volt egy fájó 2:3-a: a spanyol kupa döntőjében a városi vetélytárs Atletico ennyire nyert a Bernabeu stadion 120 ezer, lógó orrú nézője előtt. A meccs első gólját az a Puskás szerezte, aki a Betis elleni elődöntő 7:1-es madridi mérkőzésén hat gólt ért el. Akkor harminchárom esztendős volt, de ugyanúgy spanyol gólkirály lett (27 góllal), mint egy évvel korábban (26). Aztán még 1963-ban (26) és 1964-ben (20) is ő kapta a La Liga legkiválóbb mesterlövészének járó Pichichi-díjat...
Ám a hatvanas barcelonai BEK-meccsen egyszer sem köszönt be. Legalább nem kellett siratnia, hogy sztornózzák a – ki tudja, hány – gólját...
