Horthy Miklós dicsőítése után most Tisza Istvánon a sor. Halálának századik évfordulóján Orbán Viktor méltatta Tisza érdemeit, és kiemelte tragikus halálát. A magyar politikusok közül kevesebbet hallani mostanában Széchenyi Istvánról vagy Deák Ferencről, a haza bölcséről szónokolni nagyívűen. Kár, de ezt a nálam avatottabb történészek úgyis megvitatják.
Ami engem megkapott, az az „aktualitás”: hogy Európa volt akkor is felelős az ország problémáiért (beleértve Tisza meggyilkolását). Orbán ezt mondta: „…az egész ügy úgy indulhatott, hogy hoztak egy rossz döntést Bécsben, egy másikat Berlinben, egy harmadikat Szentpéterváron, egy negyediket Párizsban és egy ötödiket Londonban, és a sok rossz döntés összeadódott (sic) egy egész Európát felőrlő katasztrófává. Mi, magyarok, nem voltunk abban a helyzetben, hogy a sok rossz döntés árnyékában egy jó döntést tudjunk hozni.”
Tehát mindenki nemcsak elrontott mindent, de rossz helyzetbe hozta a magyarokat. Mint mindig, a kis ország egy kis kényszerpályán mozgott, alternatíva nem volt, mi okos és jó fiúk voltunk, bőven van mentség (kényszerpálya), tessék másokat hibáztatni: az osztrákokat, a németeket, az oroszokat, a franciákat és az angolokat. Ott nincs kényszerpálya, ott szabad a gazda, ezek buta és többnyire gonosz országok. Mi, magyarok - így Orbán - „Nem voltunk szuverének. Hozzá voltunk láncolva egy multietnikus birodalomhoz…”
Érdekes, én eddig azt hittem, hogy a kiegyezés utáni kor – szörnyű problémái ellenére – a fellendülés kora volt. Aki nem hiszi, tegyen egy kis sétát az Andrássy úton. Vagy a Kossuth téren. Vajon a csodálatos épületek zöme, például a Parlament, mikor épült? És vajon kik játszottak döntő szerepet a monarchia külpolitikájában? Kik dominálták a románokat, a horvátokat, a szlovákokat? Orbán nem így látja: „Ma is észnél kell lennünk, mert az egész hazánk rámehet, ha kiengedjük a kezünkből a sorsunk irányítását.”
Tehát jobb egyedül lenni, és jobb egyedül maradni. Csak így lehet elkerülni, hogy újra a vesztes európaiak közé tartozzunk (mint az elődeink idején - nota bene: Tisza és Horthy aktív részvételével - , a külső hatalmak által az országra rákényszerített kényszerpályán történt a két világháborúban).
A fürge olvasó már valószínűleg tudja, hová vezet ez az elemzés, hová vezet a miniszterelnök történelmi példája. Nem nehéz kitalálni, csak el kell olvasni a beszédet. „…egész hazánk rámehet, ha kiengedjük a kezünkből a sorsunk irányítását.” Ily módon hinti el Orbán az Európai Unióból és talán a NATO-ból való kilépés gondolatát. Amint csökken vagy megszűnik az Unió adakozása, Orbexit követheti a Brexitet. Nem holnap vagy holnapután, de hamarosan. Megvárjuk a kedvező nemzetközi pillanatot - Merkel és Macron után, Trump 2020-as újraválasztása után –, és akkor lépünk le a kényszerpályáról. Itthon nincs probléma: mivel szinte mindenki azt hiszi, hogy kétharmadot kaptunk és nem 49 százalékot, kétharmadunk van és lesz is.
Reszkess, Brüsszel!