A Der Spiegel című szeriőz német hetilap szerint megint készen van az európai szuperbajnokság terve. Azért írom, hogy megint, mert efféle elgondolással régóta tele a padlás. Csak valóság nem lett még belőle. Tizennyolc éve már, hogy megalakult a G14, amelynek klubjai az első ötven BEK- és BL-kiírásból negyvenben arattak diadalt. A tizennégyekhez tartozott az Ajax, az Eindhoven, a Barcelona, a Real Madrid, a Bayern München, a Dortmund, az Internazionale, a Juventus, a Milan, a Liverpool, a Manchester United, a Marseille, a PSG és a Porto, majd két évvel később csatlakozott a társasághoz az Arsenal, a Leverkusen, a Lyon és a Valencia. (Akkor már G18-nak hívták a tekintélyes, ám a szövetkezés lényegét illetően egyről a kettőre sehogyan sem jutó kompániát.)
Amiért csaknem két évtizede nem tud megszületni a legnagyobb és legtehetősebb klubok gazdasági sikerre ítélt Európa-bajnoksága, az a FIFA kezében lévő aduász. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség mind ez idáig nem győzte hangoztatni: amennyiben az osztályon felüli liga első meccsnapjának időpontja nyilvánosságra kerül, úgy a szereplőknek számolniuk kell azzal: egyikük sem vehet részt a FIFA rendezvényein, tehát a világbajnokságon sem. Vonatkozik ez a labdarúgókra, valamint az edzőkre, játékvezetőkre, talán még a masszőrökre is. Ami a trénereket, bírákat, gyúrókat illeti, elképzelhető, hogy jó részük megvan a vb nélkül, hiszen a szakvezetőknek csak a kis százaléka irányít válogatottat. Igaz, mindannyiuknak a vb-aranyérmes csapat dirigálása (lenne) pályafutásuk csúcsa. A futballistáknál még inkább így van ez, ráadásul főként azok reménykedhetnek világbajnoki elsőségben, akik a legkitűnőbb klubokban játszanak.
De tegyük fel, Piquével, Sergio Ramosszal, Toni Kroosszal, Thomas Müllerrel, Antonie Griezmann-nal vagy Kylian Mbappéval talán el lehet fogadtatni: voltak már világbajnokok, s tulajdonképpen mindegy, hogy egy vagy két vb-aranyérmet őriznek-e a vitrinjükben. Persze egyáltalán nem mindegy, de feltételezni csak szabad. Még akkor is maradnak azok, akik világbajnokok akarnak lenni, köztük megannyi brazil, mivel a futball legsikeresebb országának képviselői 2002 óta nem tudnak ötről a hatra jutni. Gondolja-e valaki, hogy Neymarnak és társainak lehet olyan szerződést ajánlani, amelynek szignálói kvázi lemondanak a vb-győzelemről? Arról nem beszélve, hogy miként nézne ki Franciaország, Németország vagy Spanyolország C, esetleg D csapata a világbajnokságon, ha a legkiválóbbak vállalnák a kockázatot, és eldobnák maguktól a válogatottságot?
Nyugodjék meg mindenki: nem veti el azt szinte senki. (Azért szinte, mert egy-két különc, mint amilyen, mondjuk, Bernd Schuster volt, mindig akad.) Azaz kizárólag abban az esetben üzemelhetne az Európai Nagycirkusz, ha: 1. a FIFA feloldaná a tiltást; 2. a résztvevők kilépnének a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségből (illetve annak ötvennégy európai tagországot tömörítő szervezetéből, az UEFA-ból), egyúttal saját világbajnokságot is létrehoznának. De azon a vb-n csak Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország képviseltethetné magát, mert a G14 mai utódai már csak öt bajnokság legjobbjaival kalkulálnak. Ám az ötországos világbajnokság vajon milyen sikerre tarthatna számot? A FIFA vb-je még a földrész nagyjainak C vagy D változatával is kelendőbb maradna... De ezzel még eljátszani sem érdemes, olyan szürreális az egész. (Mármint a hagyományos európai futballnemzetek harmadik vagy a negyedik együttesének a részvétele.)
A FIFA pedig nem lehet megengedő. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetséggel kapcsolatban nincsenek különösebb illúziók, a szervezet 114 éves történetében sajnálatosan sorakoznak az amorális részletek, ezúttal azonban nem az erkölcs, hanem a futball fenntarthatóságának józan belátása parancsol. Ha a szuper klubok kiválnak, és a vb többé nem lesz az, ami volt, úgy a labdarúgás kezdhet elbúcsúzni páratlan – nemzeti és globális – társadalmi hatásától. E rendkívüli befolyást aláásni már-már az emberiség elleni merénylet volna.
Azaz a legszebb Szuper Liga-gólokkal is csak veszíteni lehet.
