Korábban a tartalmak többségükben olyan forrásokon, vagy csatornákon (lapokon, kiadványokon, adókon) keresztül érkeztek, amelyeket kiválasztottunk, amelyekhez bizalmunk volt, amelyeket kedveltünk. Valamekkora hányada e hálózatoknak és formáknak megmaradt anyagtovábbítónak, de az érkező tartalmak nagyobb része már közvetítő-független.
Olyan csomagokban kapjuk őket, amelyeket a tartalomgyártótól és tőlünk egyaránt független akaratok és érdekek állítanak össze, s meghatározásuknál esetleg tartalomszabályozási és politikai akaratok lesznek a legfontosabbak. Ha bíztunk kedves tartalomgyártóinkban, közleményeiket elhittük. Ha nem, többnyire el sem jutottak hozzánk.
Mi volt a 1933-as Reichstag-tűz?
Az új tartalomfüggetlenséggel e szerkezet leépült, elvben egyre kevésbé ismerjük az új tartalmak forrásait, s minden egyes esetben újra meg kellene vizsgálnunk, ha nem is eredetüket, de hitelességüket feltétlenül. Új kritériumok alapján kell eldöntenünk, méltóak-e a bizalomra, vagy nem. A minőségi problémák nem elsősorban a tartalomtovábbításból, az offline-ról online-ra váltásból következnek, hanem - a hírekhez való közvetlen hozzáférés helyett - azokból az automatikus hírkiválasztási és hírcsomagolási algoritmusokból, amelyeket ma nem tudunk ellenőrizni. A közösségi média hírforgalmában természetesen fognak keveredni hamis és kevésbé hamis tartalmak. Ráadásul ismételt mérésekből tudjuk, hogy a hamis közlemények általában a valós anyagoknál gyorsabban terjednek.
A progresszív sajtóban is használt új divatkifejezéseket, az “igazság utáni” (post-truth) korszakot és a “hamis híreket” (fake news) ezeken a pontokon nyugodtan elfeledhetjük. A politikai ellenfeleknek címzett vádakon kívül semmire sem alkalmasak. S nem világos, ezekbe végül is mi fér bele.
A nyelvet kezelhetjük kertészként (megértéssel és fokozatos javító szándékkal). És erdészként, erőszakosabban, egyes elemeket pragmatikusan kizárva. S persze ott vannak a gyakorlati kérdések. E fogalmakat csak az online médiára használjuk, vagy a hagyományosra is? Hiszen sokan csak az előbbire használják. Lehetnek-e a történetek részlegesen helyesek, vagy kisebb részben hamisak, és akkor is “hamisak”? Csak az a “hamis hír”, amit tudatosan raktak össze ilyennek, vagy egyszerűen tévedtek, esetleg részlegesen, nem-tudásból fogalmaztak így? Mi történik az olyan hagyományos médiatechnikákkal, mint a fotók utólagos szerkesztése, szereplők politikai kicenzúrázása a képekről. Vagyis a visszamenőleges hamisítványokkal? Az "igazság utáni” korszaknak van-e kezdete? A fogalmat a média 2016-tól, Trump elnökségétől használja. De hát akkor mi volt a Watergate, vagy Blair és az amerikaiak hazugsága az iraki csodafegyverekről Szaddam megdöntése előtt? Mennyire kellett a politikának tényeket hamisítani, hogy az a kortársaknak “igazság utáninak” tűnhessen? Mi volt a 1933-as Reichstag-tűz, vagy a magyar politikában az 1941-es kassai bombázás?
Egy nagy amerikai kutatásban az MIT-n a 2006-2017 között a Twitteren keringett 126 ezer hamisnak és valószínűnek tűnő sztori mozgását vizsgálták. A hamisak 70 százalékkal jobban terjedtek. Az emberek nem a hamis, hanem az új információt igyekeztek retwittelni, azonban a hamisak inkább újnak tűntek. A közösségi médián (Facebookon, Twitteren, fotómegosztó alkalmazásokon) keresztül nagy információs csomagok kaszkádokként, lépcsős vízesésként terjednek, s ezen információs csomagokban több hamis hír is benne lesz, vagy marad. Ismerünk néhány nagy álhír-vizsgálatot. A 2010-es haiti földrengés sztoriját, a Higgs-bozon felfedezését, vagy a 2013-as bostoni maraton merényletének részleteit ilyenként is vizsgálták. Ebben a kutatásban (Amerikában) a legtöbb emberhez a politikai, a tudományos hírek és a városi legendák jutottak el, leggyorsabban pedig a politika és a városi legendák mozogtak: ezek voltak a leginkább életképesek. Itt az abszolút újdonság a legértékesebb döntéselméletileg, és ez ér legtöbbet szociálisan.
A szavak uralma
Látjuk, hogy a “hamisságok” az “igazságnál” könnyebben mozognak. A gépek a hamist és az igazat egyformán terítik, de az emberek maguk, ha rájuk bízták, a később hamisnak tűnőkhöz jobban vonzódnak. Terrortámadásról, vagy természeti katasztrófáról szóló híreknél a “hamis” részletek jobban hihetők, közelebb állnak az emberi hír-szerkezethez. Jobban kiemelnek olyan hírelemeket, amelyek fontosnak tűnnek az emberi észleléshez. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a hamisakban több emberi intenció van elrejtve, mint az “objektív” igazságban és ezért könnyebben “ragadnak”. Mindez a hordozótól is függ, egyébként az újság és a rádió ma is hitelesebb az online-nál.
A vitában előbukkan egy újabb átfogó, a hírmédiától független elmélet is. Eszerint a laza hírek elterjedéséhez nem kis mértékben hozzájárult egy átfogó posztmodern kulturális stílus is, amit a filozófusok egy része ma szociális konstruktivizmusnak nevez. Legismertebb képviselői (Derrida, Judith Butler, Spivak, stb.) értelmezésében itt egyfajta második felvilágosodásról lenne szó, amely nem egyszerűen a régi világ, az állam, vagy az egyház, hanem az ellen lázad, ahogy a hatalom különböző formái a kultúrában, politikában, tudományban az általunk megélt világot alkotják, ahogy arról beszélnek. Tehát a szavak uralmának nehezebben megfogadhatóbb formáit leplezik le. De hát ha minden viszonylag egyforma valóságként is felfogható, s nincsenek kiemelten védendő világértelmezések (a tudományé például), akkor minden ugyanúgy igaz. S ha minden ugyanígy igaz, akkor ugyanúgy hamis is lehet.
A progresszív oldalon senki nem akar a populistáknál kikötni, de e vádak/állítások szerint bizonyos értelemben mégis őket építik. 2004-ben egy jeles francia, Bruno Latour már jelezte ezt az ellentmondást a klímaváltozás körül. Eszerint miközben nyelvileg, fogalmilag tanítjuk megkérdőjelezni a tudományos kijelentések tévedhetetlenségét (ez része a konstruktivizmusnak), felháborodunk akkor, amikor valaki kételkedik a klímaváltozásban. A kemény tényekben való hit nélkül azonban a gazdaság és politika nem vehető rá arra, hogy tegyen valamit. Ugyanakkor új tudományos elméleteink pedig arra tanítanak, hogyan lehet, sőt kell ilyen helyzetekben (is) kételkednünk.
Egyébként e felfogások szerint az eseményeket, vagyis a történeteket mindig újra kellene mesélni. És minden ilyen történet más lehet. Más meséli el azokat, s más pillanatokban. Változott maga az elbeszélő is. A szándékos gonoszságokat leszámítva e történetek egyenrangúak. De akkor miért lennének egymáshoz képest eleve hamisak?
Nevetségessé tett tudomány
Egyébként a klasszikus tudományban vagy harminc éve ellen-mozgalom bontakozott ki az abszolút megismerhetőség legtöbb formáját viszonylagossá tevő, sőt leépítő irányzattal, nyelvvel szemben. A nyugati világban ez egyelőre nem lépett túl az igazság viszonylagosságát is elfogadó tudományos elitek nevetségessé tevésén. Az utolsó hangos, a gender tudományokat lejárató botrány egyébként néhány történt e műfajban. Bármennyire is furcsa mai magyar perspektívából, az angolszász társadalomtudományi elitben ma nem megengedett a gender kutatások tudományos voltának kifigurázása. Aki a genderre kezet emel, az a feminista ideológiákat is elutasítja. Aki ezt teszi, a hatalom egyik aktuális alapideológiáját kezdi ki az egyetemeken…
Ezért nagyon nagyot szólt, amikor három kutató, két férfi és egy nő – rendes akadémiai címekkel - rövid időn belül tudományos folyóiratok szerkesztőbizottságainak húsz hamisítvány-cikket, kitalált tudományos felismerést nyújtott be a gender kutatás nyelvén, fogalomrendszerében, s ezekből hetet el is fogadtak. A legnagyobbat egy kifejezetten dicsért, a portlandi kutyafuttatók kutya-megerőszakolási szokásairól szóló tanulmány durrant. A stílusában egyébként egyáltalán nem tehetségtelen szövegből az következett volna, hogy a kutyák és az emberek felfogása a szexuális erőszakról nagyon hasonlítana egymásra. De szakértői szinten, jelen ismereteink szerint ez úgy hülyeség, ahogy van. Majd a szerző, “Ms. Helen Wilson” (álnév) közölte, hogy a csapat a hamis tanulmánnyal egyszerűen az abúzus hisztériát akarta nevetségessé tenni.
Persze az általános röhögés nem a gender (legtöbben nem is tudják, mi az), hanem az amerikai akadémia, mint életmód, életstílus, tekintély körül bontakozott ki. S vannak máris konzervatív ellenreakciók, itthon is. Az MTA tudományfilozófusai néhány hete a Duna-parti székházban szerveztek felolvasóülést, ahol elhangzott előadás a “konstruktivizmus nyomorúságáról” is. S néhány nappal ezt megelőzően az egyik legtiszteletreméltóbb filozófus nyilatkozott az Echo TV-nek arról, hogy nem kell védeni az olyan felesleges dolgokat, mint a gender kutatások, ehelyett a maradék pozíciókat és tudományvédelmi lehetőségeket az “igazi” tudomány helyzetének biztosítására kellene fordítani.
Ebben a helyzetben természetesen nehéz védeni a vitákban a semlegeset, hiszen ezzel bizonyos fokig a sztori-nélküliséget is védeni kellene. És e sztori-nélküliség a közelmúltra is érvényes lesz, ezért a közéleti hősök nyilvánosság előtti újraprofilírozása könnyebbé, szinte automatikussá válik. A politikusok tegnapi kijelentései ebben a helyzetben elfelejthetők. Igazán inkább az ellenfelek, mint a barátok emlékeznek. Illetve maguktól ők sem, de saját médiájuk a másik oldal zavaró mondatait inkább megőrizteti velük. Ebből egy sajátos félig emlékezés, vagy részleges emlékezetkiesés következik. Amit sértőnek hiszünk, vagy sokszor csak el akarnak hitetni velünk, az megmarad. Bár ez sok tekintetben természetellenesnek tűnik, a hivatalos történetből az ellenfélre jobban emlékezünk, mint saját eseményeinkre. S ez még a részletekre is igaz. Magunkra természetesen jobbára csak a mikrotörténelemből emlékszünk. De mert a makrovilágból inkább az ellenfelet őrzi meg saját médiánk, a megéltnek hitt mikro- és makro-világ között szükségszerűen nő a különbség. S egyre nehezebb eldönteni, hogy e világokban mi volt “hamis”, s mi nem.
S ez tartósan így is marad. A puha és viszonylagos igazságokkal meg kell tanulnunk együtt élni. De közben a legrégibb hagyományos iránytűket sem kellene kidobni. Hiszen azért sok szempontból azok is hasznosak maradnak.
