Nem egyszerű gyilkosság volt ez, hanem kiéheztetés – tervszerű, alattomos és türelmes. Kivárták, amíg beállít az ősz, kihűl a város, és végül kiszoríthatnak az otthonunkból, ahogyan azt másokkal is teszik.
Az ostromhangulat nem volt arcbavágó a Közép-európai Egyetemen – még közvetlenül a rektor múlt csütörtöki bejelentése előtt sem. Mindenki kezeli valahogy a helyzetet. Akad, aki humorral: a bécsi garzonok bérleti díjáról viccelődve. Akad, aki a hadjárat kezdetén görcsös hirtelenséggel visszaszokott a dohányzásra, és megbántott arccal szívja a cigarettát a bejárat előtt azóta is. Csoportostul látni elszántakat, felmatricázott laptoppal és kitűzős hátizsákkal, akik már tartásukkal is küzdelmet üzennek. Négyszemközt hallani sóhajtó belenyugvást is, látni naponta mélyebbre ásódó ráncokat, titokban elképzelt bécsi életeket.
A híradásokkal ellentétben úgy hiszem, az amerikai nagykövet látogatása már jelezte a kudarcot: amint ez az öreg üzletember, akinek az egyetem megnevezése is több alkalommal problémát okozott, beismerte előttünk, hogy nem konyít a diplomáciához, az arcok egyszerre megnyúltak. Persze diákokként lehettünk volna vele kedvesebbek, nem kellett volna kinevetni, mikor kijelentette, hogy szerinte Donald Trump „igazi családi ember”, és nem kellett volna hitetlenkedve rázni a fejünket, mikor felvázolta, hogyan akar „üzletelni” Orbán Viktorral – de diákok vagyunk, és a diákok nevetnek, ha vicceset hallanak, és meglepődnek, ha valaki komoly arccal butaságot mond nekik.
Mondhatjuk, hogy a diákok sem konyítanak a diplomáciához.
A csütörtöki fórum már a sokadik strigula volt abban a naptárban, amelyben a diákok és tanárok az értelmetlen ostrom napjait számolták. Az auditórium székei és lépcsői gyorsan megteltek. Mindenki nevetgélt, csacsogott és várt. Aztán felbukkant Ignatieff rektor alakja a tömegben, az arcán valami fáradt elszántság, megpróbált kipréselni egy mosolyt. Nemrégiben tette le a telefont a nagykövettel, aki „még meglévő, apró reményeket” emlegetett. A terem elhallgatott. Különös pillanat, amikor az emberek elveszítik a reményt. Egymást tekintetét kezdik keresni, mintha abban megtalálhatnák amit tőlük elvettek.
A rektor hosszan vázolta az önellentmondást: egy olyan országban igyekeztünk betű szerint követni egy jogszabály utasításait, ahol nincs jogállamiság. Nincs kafkaibb ennél: betartottunk egy olyan jogszabályt, amit ellenünk hoztak. És holnapra talán előállnak majd egy újjal. A tömegben megakadt a szemem néhány török és orosz csoporttársamon. Utálják Erdogant és Putyint, és Nyugatra jöttek tanulni – hogy aztán itt ugyanazzal szembesüljenek, ami otthon várja őket. Magyarként magamba nézek és mélységes, irracionális szégyen fog el. Mikor üldöztek el utoljára egy országból egy egyetemet?
A fórum után magyar nemzetiségű tanárainktól kérdezzük: elmennek? Kitelepülnek végleg? Nem tudják. A lényeg, hogy a diákok ugyanolyan minőségű oktatást kapjanak, amiért idejöttek – mondják. „Ti vagytok a lényeg” – üzenik. Így aztán tanulunk tovább, amíg lehet – amíg engedik.
Vannak történelmi jelentőségű események, amelyeknek az a sorsuk, hogy precedenst teremtsenek: legyen ez az első támadás a civilek ellen vagy az első listába szedés. Továbbá sorsszerű az is, hogy bizonyos történések idővel összekötődnek egy nemzettel, és a gyalázat vakuemlékeiként rögzülnek az emlékezetben. „Mint a magyarok, akik elüldöztek egy egyetemet” – szinte hallani a hasonlatot a jövő generációk hangján, ahogyan történelmünket elemzik.