Reszket bennünk a düh és a felháborodás Budapest utcáin megint munkásvér ömlött, csendőrgolyó és rendőrkard hóhérkodott. A pesti Lánchídfőnél hétfőn este három halott, harminc súlyos és számtalan könnyű sebesült esett. Ahogy ezt a cikket írjuk, itt a Népszavánál bekötött fejű sebesültek, vérző arcú munkások panasza morajlik.
Vér ömlött a forrongó Budapest utcáin. Az ellenforradalom most már a maga mezítelen erőszakosságában áll előttünk, levetette álarcát, már nem hord a fején sem árvalányhajas Kossuth-kalapot, sem demokrata frigiai sapkát, hanem fölcsapta fejére a provokáló kakastollas csendőrcsákót.
Mi történik? Nem látják-e ezek a tébolyult vakok, hogy minden erejükkel a forradalom útjára kényszerítik az országot? Görcsösen ragaszkodnak mindahhoz, ami elavult, ami előjog és reformoktól reszketésük fölidézi a katasztrófát. Nem akarják a rögtönös békét, tehát be fog következni a fegyverletétel. Nem akarják a nemzetiségek önkormányzatát, tehát be fog következni a nemzetiségek elszakadása. Nem akarják az általános választójogot, tehát megbuktatják a főrendiházat is. Nem akarják a földreformot, tehát fölidézik a nagybirtok kisajátítását. Nem akarják az önálló magyar külügyminisztert, tehát be fog következni Magyarország teljes elszakadása.
Hát nem látják a jeleket? Nem érzik, hogyan terjed a bomlás? Nem hallják a mélység hangját? Nem tapintják uralmuk eddigi pilléreinek rohamos szétmálását? Hiszen csupa jel, csupa figyelmeztetés, csupa világító fény szikrázik föl mindenfelől, amerre csak széttekintenek.
A válság egyre rohamosabban katasztrófává élesedik. De mit tesznek elhárítására azok, akiknek kezében van a hatalom, akik ma még urai az egész katonai és hivatalnoki szervezetnek? Orvoslás helyett kuruzsolnak, fertőtlenítés helyett mocskot raknak az ország nyílt sebeire, megoldások helyett komikus kísérletekkel próbálkoznak.
Népszava 1918. október 29.
