Vidnyánszky Attila nem először rendezte meg Az ember tragédiáját. Magam is láttam tőle többféle színpadi elképzelést. A legemlékezetesebb számomra, amit a beregszászi társulatával vitt színre, a Gyulai Várnál láttam, fő eleme volt a föld, a sár. Trill Zsolt Luciferként a sárból golyót tapasztva dobálta a Várat. Nagyon erős vízióként hatott az egész előadás. A csapat pedig értette és át tudta adni Vidnyánszky színházi látomását. A Nemzeti vezetője most újra elővette Madách művét és mintha ezzel a gesztussal már rögtön zavarba került volna. Nyilván nem akarta magát ismételni és egy érvényes számára is új olvasatot keresett. A színlapon is olvasható nyilatkozata szerint ezt a „ tünékeny álom képeiben” találta meg. A mű egyik kulcsmondatának pedig „ A hová lesz énem zárt egyéniségét” jelölte meg.
Ez így izgalmas is volna, csakhogy a rendező mintha több tévedést is elkövetett volna, ezzel önmagát és a nézőt is zavarba hozva. Kezdődik a nézőtér elhelyezésével. A művet a nagyszínpadra rendezte, de végül lezárta az emeleti nézőteret, meghagyta a zsöllyét és a közönség egy részét a színpadra ültette. Ezzel szétszakította a nézőket. A zsöllyében lévők pedig távol kerültek a színpadi események egy részétől, a repítő álom helyett pedig a technikai problémákat érzékelték, vagyis csak részben látták és a nem körültekintő hangosítás miatt csak részben hallották az előadást. Ráadásul az újabb és újabb színeken átívelő a színpadtechnika segítségével emelkedő és süllyedő világokra se láttak rá. Persze Olekszandr Bilozub most is, mint már korábban több alkalommal, nagyszabású látványt tervezett.
A másik vitatható koncepcionális kérdés, hogy szükség van-e több Luciferre. Erre is adott a rendező az egyik megszólalásában magyarázatot, amely szerint mindannyian Luciferek vagyunk, vagyis: mindannyiunkban benne lakozik az Ördög. Ez mély és bölcs gondolat, csakhogy színházilag át kellene, hogy jöjjön. Az az igazság, hogy egy idő után nem is számoltam, hány Lucifer van a színpadon. Az figyelmet keltő, hogy több generációsak a Luciferek, de ez sincs kifejtve, értelmezve. Jó lett volna inkább egy, jó legyen, kettő markáns Lucifer, a sok helyett.
Ádámból és Évából szerencsére egy-egy van (Berettyán Nándor és Ács Eszter), szép is, ahogy az elején mezítelenül kibomlanak egy szőnyegből, igen zártak és ártatlanok. És rendkívül maiak − kíváncsi is lennék egy olyan Tragédiára, amely akár egy bevásárlóközpontban játszódó kerettel azt firtatja, mit is kezdenek magukkal és egymással a mai huszonévesek, ha kiűzetnek a „Paradicsomból”. Létezik-e számukra bármi esély, és ha mégis akad, akkor milyen áron? Vagy egyszerűen az dönt, hogy ki hová születik? − mint például a tényleg képileg és rendezőileg is talán a leghatásosabb londoni színben. A főszereplőkön kívül leginkább Nagy Marira emlékszem több epizódban. És őt értettem is. A kaposvári egyetemisták mindent megtesznek, de az álmok több esetben őket is elnyelik.
A végén többször halljuk az utolsó mondatot, amely szerint „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!” − csakhogy ez kissé leválik az előadásról. És inkább a küzdéssel lehet azonosulni, mint a bizakodással.
Infó:
Madách Imre Az ember tragédiája
Nemzeti Színház
Rendező: Vidnyánszky Attila
