Betonozott placc a kisváros vasútállomásával átellenben. Idelátszik a régi fekete gőzmozdony, meg a mögötte lecövekelt hajtány, olyan kort idézve, amikor lassabb volt még minden.
A képzet csalóka, itt minden lassabb ma is. Mintha a máshol pörgő filmet itt visszavették volna fél fordulattal, még a gőz is komótosabban jön ki a kávégépből, finom párát vonva a polcon lévő csokiszeletek köré. Üvegpohárban érkezik a fekete, ilyenből tanítják vizet inni a kicsi gyerekeket, jó öblös és vastag, nem tudják leharapni a szélét, amikor egyensúlyoznak vele. Nehéz ilyenből innom, folyton az ősz hajú dédapám jelenik meg előttem, aki ilyen pohárba kapta az összetört és sóval felkavart lágy tojást, amikor már semmilyen más ételt nem tudott lenyelni. Galambszürke szemében nem volt vád, harag vagy düh, csak szomorú béke. Aki a természettel élt, a tyúkokkal kelt és azokkal is feküdt, s a maga cirógatta állatnak nemcsak tojását, de vérét is vette, az nem ringatja magát különös illúziókba.
Az üvegpohárban most kávé van, százhuszonöt forintért mérte ki az adagot a fáradt arcú pultosnő, akinek ugyanúgy kibukkannak ősz hajszálai a festett hajtöveknél, mint kuncsaftjainak. A teraszon üldögélő fiatal lányok is olcsó hajfestékkel platinázódtak szőkére, s hamis műbőr táskákon viselnek trendi neveket. Pufi dzsekijük kínai, fülbevalójuk bizsu, illatuk egyforma, virágos, vaníliás, tolakodó.
Borostás férfi áll meg az asztalunk fölött, odatornyosul, szemében előző napi olcsó rumok fénye villan. Letegez, kérdi, honnan jöttünk, hát igen, egy férfi meg egy nő, egyiknek a kezében fényképezőgép, másikéban ceruza, lehetnénk akár adóellenőrök is. Kicsi a város, itt, az ukrán határ közelében, s talán még az is feltűnik, hogy másképp pásztáz a tekintetünk, máshová fókuszál, mint azoké, akik ismernek minden szegletet, minden itt kávézó arcot, kócos hajat és gyűrött orrot.
Asztalos, mondja ő, kicsit értetlenkedünk, mire kiderül, hogy ez nem a neve, hanem a foglalkozása. A kezére siklik rögtön a szemünk, rossz beidegződés, minden állítást azonnal kontrollálni, hangsúlyt figyelni, szavak igazságtartalmát elemezni. Érdes bőr, koszos körmök, a hüvelykujjon régi sebek forradásnyomai.
Külföldön dolgozott, Németbe´, mondja, onnan küldte haza a pénzt. Templomi szószéket faragott újra, kultúrház székeit ácsolta szakmányban, volt, hogy tetőt újított fel, noha ahhoz nem is ért igazán. Havonta jött haza, ilyenkor a „Hóferben” jól telepakolta a kocsit mosóporral, tejszínekkel, instant levesekkel meg csokoládéval, mert az olcsóbb is meg jobb is odaát, az asszony meg házi tyúkpörköltet főzött és piskótatekercset sütött. Nem is fogott gyanút, amikor előbb a süti maradt el, utána meg már a pörkölt is ízetlenné vált, érződött, hogy a hús is bolti, meg az asszony se tette bele a szívét. Nem is tehette, mert azt időközben másnak adta, olyannak, akinek nem kérges a tenyere, meg nem havonta egyszer jön haza, de hát minek is erről beszélni, a resti népe ettől cifrább sztorikat mesélhetne, ha nem ismernék már egymás történeteit unalomig.