Ha egy színház arra vállalkozik, hogy tabukat döntsön, az mindig bizakodásra ad okot. Még akkor is, ha előre sejthető, hogy bizony itt annyira mélyre nem fogunk menni, de legalább kellemesen telhet az idő. A Játékszín Menopauza című előadásának már a címe is feltűnést kelt. Ha egy nő túllép bizonyos életkort, erről bizony még ma sem beszélünk szívesen. Ez igaz az érintettekre is, ők sem kommunikálják ezt kifelé. A Játékszín egy amerikai musicalt vett elő ahhoz, hogy ezt a témát kiterítse, közszemlére tegye.
A darab konstrukciója sajátos, világslágerek, és egy eléggé felületes történet, amelyet azért Lőkös Ildikó dramaturg igyekezett mélyíteni, a viszonyokat kissé árnyalni. A sztori szerint négy ötven feletti hölgy találkozik egy bevásárlóközpontban és fokozatosan kitárulkoznak egymásnak, önmaguknak és a másiknak is tükröt tartva. A magyar szöveget Bach Szilvia és Galambos Attila jegyzi, a dalszövegeket pedig Bach Szilvia mellett Lombos Márton. Az előadást négy hölgy játssza.
A Játékszín vezetése igyekezett nagyot dobni, ezért négy izgalmas és a plakátokon is közönség vonzó színésznőt nyertek meg a dolognak, Hernádi Juditot, Szulák Andreát, Tóth Enikőt és Náray Erikát. Mindenki a saját személyiségét hozza be és az jó, mindannyian érezhetően örülnek a feladatnak, a főszerepnek, nagy energiát mozgósítanak. Szulák Andrea sok humort, öniróniát csempész bele a figurába, kifejezetten szerethető. Hernádi Judit úgy van belül, hogy egyszerre kívül is van. De hozzá kötődik az előadás talán legszebb néhány perce, amikor az egyik dalt egy valódi kitárulkozásként, visszatekintésként értelmezi és ezeket a momentumokat meg is osztja velünk. Közben évtizedekkel ezelőtti portrék, elkapott pillanatok peregnek a háttérben, egy kedves és bátor időutazás. Boldog lettem volna, ha az egész előadás ilyen. Értem, hogy el kell játszani a történetet, a musicalt, de szerintem színpadon ezen a szinten érdemes önmagunkról fogalmazni.
A találóan egy hölgy, Tallós Rita által rendezett előadás sok témát felvet, amely ehhez az időszakhoz köthető, szerencsére nem lép túl semmilyen ízlésbeli határt, igaz megmarad színész központúnak és szórakoztatónak és igazából nem is szeretne több lenni. Igazán nagyszerűek Papp Janó jelmezei, minden jelenethez kitalált újat, sok a gyors öltözés, és még jeleneten belül is figyelt arra, hogy mindenkinek passzoljon az adott szín, minden színésznőben külön is gondolkodott. ha kellett akkor átigazította az adott ruhát. A koreográfia is tetszetős és alkalmas arra, hogy a saját egyéniségét is belelopja a játszó. Nem távozunk szomorúan és tanulság nélkül sem. Azon azért elgondolkodik az ember, mi lenne ha ezt az egészet egy más alapanyagból gyúrják össze.
