Nagyon komolyan kérdezem! Tudna tolmácsolni, ha megtámadnak minket az imperialisták? – kérdezte a munkavédelmis, miközben rátámaszkodott az asztalomra és mélyen a szemembe nézett. Sikerült nem felröhögnöm és komolyan válaszolni: Sajnos, annyira nem tudok angolul.
Évente egyszer, előre nem megadott időpontban védelmi gyakorlat volt. Este váratlanul elmentek a főnökökért, meg még néhány kijelölt dolgozóért és bevitték őket a gyárba. A munkavédelmis az időt is mérte: ha katasztrófa történne vagy nyugati hatalmak el akarnának minket foglalni, mennyi idő alatt érnek be a döntéshozók.
Pályakezdő 18 éves voltam 1989-ben. A gyárban hőálló téglák készültek. Az átmenet időszakában még megtapasztalhattam, milyen a szocialista vállalatnál a munka, vagyis inkább a gyári élet. Döbbenetes élmény volt a való világ az iskola után. A gyárban mindent a kapcsolatok, a hízelgés-helyezkedés és a szex irányított. Ma már tudom, ez nemcsak szocialista nagyvállalatokra jellemző.
Decemberben kerültem a szociálpolitikai osztályra, a központba. Később áttettek a külkereskedelmi osztályra, mivel kicsit tudtam angolul. Hónapokig nem köszönt a fél gyár, azt hitték, hogy kifeküdtem magamnak az új munkakört, pedig csak arról volt szó, hogy amikor a külkeren új munkatársat kértek, a személyzetis csak engem talált megfelelőnek, mivel volt érettségim, tudtam gépírni és kicsit angolul.
A gyár központjában, a szociálpolitikai osztályon kellett befizetni az ebédet. Mindig csodálkoztam rajta, hogy már reggel 6-kor hogyan tudnak egyes munkások az alkoholtól bűzleni. Az említett munkavédelmis harcos üldözője volt a munkahelyi ivásnak, rendszeresen szondáztatott. Többször leleplezett éjszakai szeszfőzést: az éjszakai műszakban a gyár rejtett zugaiban pálinkaszerűséget állítottak elő. A munka közbeni ivás nagyon veszélyes volt. Nagy kemencékben égették a téglákat, s raklapokkal megrakott targoncák száguldoztak.
Voltak érdekes történetek. Az egyik afrikai munkásfiúról azt mesélték, otthon törzsfőnök az apja és elküldte világot látni, menjen el több országba, dolgozzon, ismerje meg, hogyan élnek mások, máshol. Egyszer majd ő lesz a következő törzsfőnök. Munkásszállón lakott, az is volt a cégnek a közelben.
Szerelmi kapcsolatok szövődtek, házasságok, válások is előfordultak. Az egyik kisfőnök a titkárnőjével jött össze. Bécsben buktak le: összetalálkoztak egy kollégával. De igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal.
A konyha is nyújtott karrierlehetőséget. Az egyik szakácsnő 15 évesen került a gyárba konyhalányként és 55 évesen főszakácsként ment nyugdíjba. Utána romlani kezdett az étel minősége, mert a szociálpolitikai osztályon, ahová a konyha is tartozott, a vezetőnő kitalálta, hogy egészségesebben kell étkezni, ezért használják az akkor divatos újdonságot: a szóját. A paradicsomos húsgolyók gumiszerűek lettek, és még a raguleveseknél is időnként a szójakockákon kellett rágódni. Egyesek az étteremben hangot is adtak az egészséges életmódot illető véleményüknek.
Sok dolgozó abban a gyárban élte le munkáséveit, odavitték a gyerekeiket, rokonaikat is dolgozni. Volt három lakótelepe is a cégnek, ezeket még az eredeti tulajdonos építtette. Egyszerű lakások voltak, de egy részükhöz kis előkert is tartozott és alacsony bérleti díjat kellett fizetni.
Az igazi szociális gondoskodást az olyanok alkalmazása jelentette, mint például a vak telefonközpontos lány. Az édesanyja kísérte oda-vissza minden nap otthonról, a közeli lakótelepről. A gyárudvart két 50 körüli értelmi fogyatékos bácsi takarította. Vidékiek voltak, munkásszállón laktak. Egy nagy kocsit tologattak, amiben összegyűjtötték a gyárudvarról és az előtte lévő utcarészről a szemetet, falevelet. Megvolt a szállásuk, az ebédjük, a társaságuk és így jobb nyugdíjhoz tudtak jutni.
A vezérigazgató pár utcányira lakott, minden nap vállalati kocsi ment érte. Én két év után láttam először, véletlenül, amikor a közelébe költöztették a külkereskedelmi osztályt. Reggelente a lépcsőnél várta a nála jóval nagyobb termetű, szigorú tekintetű titkárnője, az ő takarásában ment be az irodájába. Ezt a fajta mérnöki képzettséget sokan a Szovjetunióban tanulták, ottani egyetemen, s az ott végzettek többsége orosz feleséggel jött haza.
A 90-es évek első felében már egyre jobban érződött a válság. A vállalatnak sokféle tartozása volt a folyosói információk szerint, főleg közüzemi, és adóhátralék. Ha a vállalat számlájára befolyt egy összeg, annak egy részét zárolták az adósságok törlesztésére. A gazdasági igazgatónő egy másik vezetővel együtt időnként diplomatatáskákkal ment tárgyalni. Azt suttogták, hogy számlatartozásokat mennek behajtani személyesen: ne a cég számlájára kerüljön az összeg, hogy bért tudjanak fizetni a dolgozóknak. Akkor még kézbe, borítékban kaptuk a fizetésünket.
Végül elprivatizálták a gyárat, majd megszüntették. Egy gyáregység élte túl, megvette az a külföldi cég, amelyik az egyik legnagyobb megrendelő volt. Akkor már nem dolgoztam ott.
Nemrég arrafelé jártam, ahol a régi gyár állt és ahol egymás mellett számos nagy cég üzemei, irodái sorakoztak. Porfelhőbe burkolózott az út, mert éppen egy régi gyár romos épületét bontották. Egyetlen busz közeledett, miközben felsejlett előttem, ahogy majdnem 30 évvel ezelőtt kora reggelente a buszokról leszállva özönlöttek az emberek dolgozni. Telve álmokkal, tervekkel, annak tudatában, hogy nyugdíjas korukig lesz munkájuk. Lassan az emlékfoszlányaikat is elfújja a szél.
