Mit tegyünk, ha hirtelen gazdaggá tesznek minket? Csodák mindenkivel megeshetnek, főleg ha teszünk is értük – például ha lottószelvényt vásárolunk vagy imádkozunk. Jelenleg ezeknél mégis biztosabb módszer, ha megfelelően helyezkedünk és a megfelelő dolgokat mondjuk a megfelelő időben, az elveket pedig jóhiszemű badarságként kezeljük. Amennyiben hirtelen nagyobb pénzösszeg pottyanna ölünkbe keresztbekacsintásos állami megrendelések, vagy egy jól fizető, de nem kiérdemelt pozíció képében, nem árt egy pillantást vetni arra, hogyan kezelik ezeket a mentálisan rendkívül megterhelő helyzeteket a legnagyobbak.
Relatív nélkülözők
Közgazdasági aranyszabály, hogy az „x” összeget kereső egyének – legyen bármely óriási összeg is ez az „x” – minden körülmények között képesek „x+1” összeget elkölteni. Pontosan ezért minden körülmények között azt mondhatjuk magunknak, hogy relatív értelemben mi is nélkülözők vagyunk. Azért a pénz elköltése egy bizonyos összeg felett már komoly gyakorlást igényel. Óriási szerencsénkre van kiről példát vennünk a potenciális rongyrázási lehetőségeket illetően, legyen ez helikopterezés, luxusjachtozás, luxusautózás, luxusvillázás, futballcsapat-vásárlás, ibizázás, kokainozás vagy gravírozott aranyvécékefe-beszerzés; kövessük bátran azokat, akik behatóan ismerik az aktuális nemzetközi trendeket és pontosan tudják, hogyan lehet a legjobban elszórni mások pénzét! Ez a gyakorlat rögtön egy másik szabályhoz vezet minket: szemérmetlen gazdagságunkban akarjunk a többi szemérmetlenül gazdaggal egy csoportban lenni, szoros közösségben a szemérmetlen gazdagság nudista strandján, ahol mindenki bátran megmutatja amije van. Csoportunk bizonyos mértékig megvéd minket a strand magas kerítésén át szüntelen kukkoló irigyektől, de előfordulhat, hogy a mondanivalójuk mégis elér hozzánk, mígnem egy este, döglött fácánokkal ékesített, jelentéktelen vidéki vadászkastélyunkban üldögélve azon kapjuk magunkat, hogy elgondolkodtunk: vajon megérdemeljük mi ezt mind? Vajon nem lesz ennek ordas nagy bukás a vége?
Útmutatónk ezen a ponton ér el tulajdonképpeni lényegéhez, mert innen számos út kínálkozik. A közgazdasági szabályok, a csoportnormákhoz való illeszkedés és a nálunk gazdagabbakkal történő összehasonlítgatás adott működések. Innentől kezdve többé-kevésbé az egyének személyiségére van bízva, merre indulnak.
Önigazolások, torzítások
Akadnak, akik a torzítások egy jellegzetes fajtáját, a determinizmust választják. Ha ezt gyakorolni akarjuk, tanuljunk a nagyoktól és írjuk le egy üres papírra háromszor: „Ha nem kaptam volna állami megrendeléseket, előbb-utóbb akkor is gazdag és sikeres lettem volna.” Az írás elköteleződést teremt, ráadásul a leírtaknak számos pozitív folyománya van: például reflektál buldózerszerű tehetségünkre, ami előtt a világ összes kapuja idővel amúgy is megnyílt volna. Tekinthetjük úgy, hogy ezt a nagy tehetséget egy okos ember (ki más) hamar felismerte, és lehetőséget adott, hogy már idejekorán kihasználjuk. Máshogy nem is történhetett volna.
Akadnak, akik az emberi önbizalom lényeges elemeit jelentő önkiszolgáló torzításokat fordítják előnyükre. Az egészséges emberi elme számára fontos, hogy a sikereket önmagának, míg a kudarcokat külső tényezőknek (például inkompetens munkatársaknak vagy szerencsétlen csillagzatnak) tulajdonítsák – még akkor is, ha ez ténylegesen nem így van. A lehető legjobb variáció az lenne, ha érdemtelen sikereinket egy kontrollálható belső tulajdonságnak, például a szorgalomnak vagy az óriási munkabírásnak tudnánk be, de hát szorgalmasan dolgozni ugye nemigen szoktunk, főleg nem annyit, amivel ennyi pénzt kereshetnénk, így aztán teljesítmény(nélküliség)ünket kénytelenek vagyunk a „tehetségre”, vagy velünk született „okosságunkra” fogni. Tanuljunk a nagyok aranyköpéseiből: "Okosabb vagyok Zuckerbergnél." Rendkívül sokatmondó, hogy ilyenkor nem azt állítjuk: "Többet dolgoztam Zuckerbergnél."
Egy másik személyiség – az előzőleg leírtabbnál jóval arrogánsabb típus – már nem önmagában, hanem a világ vagy a korszellem logikájában keres igazolást saját helyzetére. Mottója: „a világ már csak így működik”. Ennek a nézetnek a sajátossága, hogy mind a szerencsétlenség, mind a siker egyéni érdem alapján kerül kiosztásra. Mivel érdemtelenül meggazdagodott egyénünk nem akar mit kezdeni az igazságos és igazságtalan fogalmaival, valamint ezek teljesen egyenlőtlen eloszlásával a társadalomban, inkább kijelenti, hogy aki nem tud legalább annyit elérni, mint ő vagy társai, az bizonyára nem törekszik (vagy jobban mondva: törleszkedik) eléggé. Képesnek kell lennünk saját helyzetünket relativizálni, hogy pofátlan gazdagodásunk élét elüssük valamennyire. Tanuljunk a nagyoktól, helyezzük magunkat kényelembe kabriónkban vagy magángépünkön és a visszapillantó tükörbe nézve határozottan jelentsük ki, hogy „szerintem ezt bárki megengedheti magának”. Emellett nem árt, ha képesek vagyunk az igazságtalanságtól vagy szerencsétlenségtől sújtott áldozatokat hibáztatni. Ismét tanulhatunk a nagyoktól, az ő példájukat követve mosolyogva és nyugodtan mondjuk ki: „akinek nincs semmije, az annyit is ér.” Óvatosnak kell lennünk azonban ezzel a megközelítéssel, mert ha egy kicsit nem figyelünk, egészen extrém és költséges személyiségtorzulásokat idézhetünk elő – például tényleges meggyőződésünkké válhat, hogy a társadalom alantasabb helyzetben lévő csoportjai tökéletesen megérdemelt helyen vannak ott, ahol vannak, és „úgysem fogják megérteni” hogyan is működik valójában a világ.
Az ehhez hasonló lenéző sztereotípiák aztán logikusan oda vezetnek, hogy az elnyomottak felett gyakorolt dominancia természetes, hiszen az erősek és okosak uralkodnak a „gyengék” és „buták” felett. A nagy jövedelmi különbségek – érvelhetünk ilyenkor – kivált a mi kirívó meggazdagodásunk inspirációként kell, hogy hasson a többi okos és erős felé. Egy idő után már nem is fogjuk megérteni, hogyan utasíthat valaki vissza olyan életet, mint a miénk, hacsak nem buta és gyenge. A szakirodalom által csak hamiskonszenzus-hatásnak nevezett jelenség szolgál minket ilyenkor a legjobban: segítségével könnyen abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy körülöttünk mindenki ugyanúgy értelmezi a siker és a teljesítmény fogalmát, mint ahogyan azt mi tesszük.
E cikk íróját egy érdemtelenül sikeres ember minden további nélkül irigynek nevezné, akinek ha lehetősége lenne rá, pontosan ugyanúgy cselekedne, ahogyan ő tette. Ennek a torzításnak időnként egész választások tudnak áldozatául esni, mert az elit teljesen elszakadhat attól a mindennapi valóságtól, ahol azok szenvednek, akiktől a pénzük tulajdonképpen származik. Jellegzetes, hogy saját világukban teljesen legitim, mégis általános felháborodást szítóan öntelt megnyilvánulásokra ragadtatják magukat.
Füldugó és idomítás
Ezzel el is érkeztünk az önigazolások utolsó, viszont nem kevésbé fontos színterére, ahol ugyanúgy helyt kell állni, mint az előzőeken. Miután magunk felé kellően megideologizáltuk sikereinket, felmerül, hogy ezek a sikerek valahogyan prezentálódni fognak a társadalom többi része felé. Mit fog szólni a közvélemény mikor meglátják a lesifotókat rólunk, amint a luxusjachton hasítjuk az Adriát? Mit fognak szólni mikor elnyerjük a harmincnegyedik állami közbeszerzést abban a hónapban? Ha eléjük állunk azokkal a torzításokkal, amiket saját magunk számára építettünk fel, két reakciót fogunk kapni: nevetést vagy felháborodást. A saját magunk számára felépített torzítások kellemes világa sajnos vagy végtelenül nevetségesnek, vagy abszolút felháborítónak fog tűnni a kívülállóknak.
Két módszer kínálkozik ennek megkerülésére, ezek a teljes siker érdekében kombinálhatóak is egymással. Az egyik a „füldugós” megoldás. Füldugókat kezdünk osztani a minket körülvevő társadalomnak, hogy minél kevesebbet halljanak a sikereinkről vagy a gazdagodásunkról. Ezeket a füldugókat egyfelől a kormányzat parancsára ugató állami média, másfelől azok az állami intézmények fogják szolgáltatni, akik minden erejükkel meg akarják akadályozni az „irigyek” által beadott közérdekű adatigényléseket. Ha a média a gazdasági növekedéstől és új munkahelyek teremtésétől hangos, vagy külföldi ellenségekről cikkeznek figyelemelterelésként, ahelyett, hogy arról lenne szó: épp mennyi pénz került hozzánk, akkor többé-kevésbé biztonságban érezhetjük magunkat és adóparadicsomokban szétszórt vagyonkánkat.
A másik hatásos módszer az idomítás. Erőnek erejével megtanítjuk az embereknek, hogy a pénz, a munkahelyek és a boldogulás tőlünk származik, ezzel belekényszerítvén őket, hogy saját érdekükben válasszanak meg minket újra és újra. Ha nem így tesznek, annak büntetés a vége, ez a büntetés pedig a nélkülözés. Gyorsan tanulják meg, hogy egyedül mi vagyunk a pénz és hatalom forrása; tőlünk lehet támogatást elnyerni a falvakban építendő iskolákra, a közösségi házak felújítására, hogy tőlünk függ a közmunka és csak tőlünk lehet földet bérelni. Alattvalóink egy idő után maguk is igazolásokat fognak feltalálni a rendszer érdekében, belenyugszanak és kijelentik, hogy „ezek mindig is loptak, ez mindig így működött.” Ezzel ugyan rombolni kezdjük az állami intézményekbe és az emberek egymásba vetett bizalmát is, de legalább az uralmunk stabillá válik – és egészen addig stabil is marad, amíg van pénzünk korrumpálni vagy fenyegetni a munkavállalókat.
Nem véletlen, hogy a kutatások alapján a megrendült társadalmi bizalom és az észlelt korrupció tökéletes táptalajt biztosítanak az idegenellenességnek, az acsarkodásnak és a gyűlöletnek – vagyis ha elég ügyesek vagyunk, ezeket az érzelmeket ismét fel tudjuk használni valamilyen népcsoport vagy személy kipécézésével.
