Hosszú-hosszú évekig foglalkoztatott, hogy végzős egyetemistaként jól döntöttem-e akkor, amikor visszautasítottam növényföldrajz professzorom ajánlatát, amely egy ötesztendős, fekete-afrikai országban elvégzendő munkára vonatkozott.
A világhírű tudós-akadémikus ENSZ-szakértőként ugyanis azt a feladatot kapta, hogy munkatársaival együtt tanulmányozza az akkor még érintetlen őserdők egyikét, ahol egy egynégyzetkilométeres területen számba kellett venni minden meghatározó növénytársulást. A világszervezet célja az volt, hogy a feltárást követően az őserdőt kiirtsák, és meghatározzák, ezt követően milyen kultúrnövényeket telepítsenek majd az őshonosok helyett. Olyanokat, amelyek a helyi lakosság (a gyarmatosítók terminológiájával élve: a bennszülöttek) szűkös táplálékait kalóriadús élelmiszerekkel egészíti ki, és lehetőséget nyújt az állattartásra is.
Nem éltem a csábító ajánlattal és az azzal járó mesés jövedelemmel, mert felmértem, hogy az őserdők kiirtása olyan mértékű klímaváltozással járhat, hogy ennek nem kívántam - akár közvetett módon sem - a részese lenni.
Néhány esztendővel később a kezembe akadt a világ szinte minden számottevő országában - köztük Magyarországon is - mindmáig alapműnek tartott Közgazdaság című kötet, amely elsőként figyelmeztetett az éghajlatváltozás katasztrofális hatásaira. A szerző az amerikai William D. Nordhaus volt, akit a XX. század második felének meghatározó közgazdásza, Paul Samuelson választott társszerzőjéül. Az a Samuelson, aki első amerikaiként csaknem fél évszázada elnyerte a közgazdasági Nobel-emlékdíjat - Nordhaus pedig tegnap követte az ugyancsak amerikai Paul M. Romer társaságában. Az általuk kidolgozott éghajlatváltozási modell számításokat tartalmaz arról is, hogy az erdőirtások a csapadékeloszlás megváltozása révén miképpen befolyásolják a térségben élő emberek életét. Ötvenöt esztendő múltán igazolva láttam döntésem helyességét: nem lettem az őserdő pusztítója.
Ez a közgazdasági Nobel-emlékdíj furcsa jószág. Nemcsak azért, mert 60 esztendővel fiatalabb társainál, s így természetesen nem a dinamit feltalálója, Alfred Nobel alapította, hanem azért is, mert kiszámíthatatlan, hogy az ítészek a játékelméletet, a nemzetközi elszámolási rendszereket vagy éppen a fogyasztás elemzését díjazzák-e. Arra is akadt példa, hogy annak kifejtését jutalmazták, milyen nagy mértékben bizonytalanok az emberi ítéletek és döntéshozatalok.
A közgazdaságtudomány a tíz esztendővel ezelőtti gazdasági világválság nagy vesztese. Szinte egyik napról a másikra buktak meg olyan elméletek, amelyekre pedig iskolákat alapítottak. Az érvényüket vesztett tanokon egész közgazdászgenerációk nőttek fel, kormányok gazdaságpolitikai alapvetéséhez szolgáltak támpontul. Új elméletek nem, csak álelméletek születtek. Arra azonban nemigen volt példa, ami Magyarországon történt, ahol az unortodoxia oktatását egy önálló tanszék létesítésével támogatta az árfolyamnyereségen nyert forrásaiból a Magyar Nemzeti Bank. Nézeteik a Nobel-díjra aligha érdemesek.