Aki ugrál, büszke magyar, hej, hej! – üvöltötte tízezernyi honfitárs két éve a franciaországi labdarúgó Eb-n, s a lelátón hömpölygő tömegből az is egyből beazonosíthatta a piros-fehér-zöld színekért rajongókat, akinek fogalma sem volt, mit skandál a tömeg. Orbán Viktor ennél némiképp árnyaltabban fogalmazta meg, ki tartozik a nemzethez: szerinte az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.
Aki eljutott a nyolcadik osztályig, tisztában van vele, hogy a XX. század honi históriájának ismeretében nem túl szerencsés – mondjuk ki: áthallásos –, ha egy ilyesfajta meghatározásnál a nagyszülő-unoka párhuzam kerül előtérbe. Abban meg sántít a miniszterelnöki logika, hogy a biológia törvényszerűségei miatt a harmincas éveinek elejéig még a legnagyobb jóindulattal sem derülhet ki valakiről a magyarsága, s az orbáni meghatározás alapján az átlagos honpolgár csak bőven ötven esztendős kora után kaphat bizonyosságot nemzeti identitásáról.
Arról nem is beszélve, hogy erőteljesen át kell értékelni a magyar történelem, irodalom, művészeti és tudományos élet tagjainak hovatartozását, s még az olyan, életművük alapján eddig megkérdőjelezhetetlennek tűnők is fennakadnának a rostán, mint mondjuk a Petrovicsként indult Petőfi, aki komoly alibije – korai halála a segesvári csatamezőn – ellenére sem felel meg a kormányfői kritériumnak; nem beszélve Nobel-díjasaink jelentős részéről.
A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival – írta a második zsidótörvény elfogadásának évében, 1939-ben Illyés Gyula. – Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. (…) Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. (…) Aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban.
A gondolatban sem.