Örök sláger a nyugdíjkérdés. Most éppen a nyugdíjba vonulás időpontjáról folyik a vita. Amiben (álláspontom szerint) nem a jelenleg hatályos törvény a mérvadó: hanem mindenkinél az a jogszabály, amelyik az első munkába állásának napján volt aktuális. Még akkor is, ha azóta már régen hatályát vesztette. Ezen a napon mindenkinek tudni kellene kiszámolni, hogy mikor mehet nyugdíjba. Ez egy szerzett jog, amelyet tőle nem lehet elvenni, elvonni.
Ha a törvényalkotó újraszabályozza ezt a jogterületet, akkor az (alkotmányos keretek között) kizárólag mindig csak azokra vonatkozhat, akik ezt követően lépnek először munkába. Az nem lehetséges alkotmányjogilag, hogy az állam mindig odébb tolja a nyugdíjbamenetel időpontját. A törvényalkotó ígéretet tett a munkavállalónak, aki ezzel számol. De az állam ezt újra és újra megváltoztatja, jogbizonytalanságban tartva az érintetteket, akik ezek után nem tudják, nem tudhatják, hogy mennyi időt kell még munkaviszonyban tölteniük.
A jelenlegi szabályozás kimeríti a visszaható hatály tilalmát, mert egyes személyek esetében a korábbi szabályok alapján már megszerzett jogosultságot utólag elvonja. Az Alkotmánybíróság mondta ki: egy jogszabály nemcsak akkor ütközik a visszamenőleges hatály tilalmába, ha visszamenőleges hatállyal léptetik hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybalépés önmagában ugyan nem visszamenőlegesen történt, de a törvény joghatálya kihat a hatálybalépése előtti időszakra is.
Mivel egy törvény (alkotmányos keretek között) visszamenőlegesen nem fejthet ki joghatást, ezért hiába változik bármilyen módon a szabályozás, mindenki esetében az a regula mérvadó e tekintetben, amely az ő első munkába állásakor volt érvényben. Ugyanakkor az esetleges módosítások vagy új norma alkotása nem idézhet elő olyan jogkövetkezményeket, amelyek az alkotmányos jogok sérelmével járnak. A legalitásból következő igény, hogy a megszerzett jogosultságok nem veszthetik érvényüket még akkor sem, ha időközben új szabályozás lépett életbe. A munkavállalói életviszonyokban ugyanis a biztosítottak a saját nyugdíjazásukat illetően hosszú távú döntéseket hoznak, így a társadalombiztosítási jogosultságok alkotmányjogi védelme is azt a célt kell hogy szolgálja, hogy az érintettek bízhassanak a jogszabályok és a belőlük fakadó jogok hosszútávú állandóságában.
Alkotmányjogi szempontból a jogállamiságból fakadó igény, hogy a korábbi törvények által garantált szerzett jogokat az új norma eltérő szabályozása ellenére is változatlanul kell biztosítani. Mert úgy nem működhet jogszerűen ez a jogterület (sem), hogy az állam újra és újra megváltoztatja azt, amit már törvényben biztosított. Először 60 év volt a nyugdíjkorhatár. Majd 62. Aztán 65 év. És ezt most tovább tervezi emelni a hatalom. Rebesgetik, hogy esetleg tovább emelhetik 72 évre.
Halkan jegyzem meg, hogy a statisztika szerint a férfiak átlagos várható élettartama nálunk most éppen 73 év. Ezekkel a korhatár emelésekkel a jogalkotó elveszi a nyugdíjba menőtől a tisztes öregkort. Ez olyan, mint egy szerződés, amelyben az állam az egyik szerződő fél. Amelyben az általa vállaltakat törvényben garantálta. Majd egy idő után fogja magát, és egyoldalúan módosítja a neki nem tetsző részt. Elvonva a másik fél jogait. Ez a szerződésszegés iskolapéldája.
Nem lehet állandóan emelni a nyugdíjbamenetel korhatárát, mert ez súlyosan sérti a jogbiztonságot, a szociális biztonsághoz való jogot, a kiszámíthatóságot, az előreláthatóságot, a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét, a tisztességes eljárás elvét, a jogorvoslathoz való jogot. Ehhez valamilyen nyomós alkotmányos indokot kell(ene) az államnak felmutatnia, de semmi ilyet nem tudott eddig. Az állam jogszerűen nem teheti meg, hogy a lényegében kiszolgáltatott helyzetben lévő állampolgárral szemben az erőfölényével visszaélve alkotmányos indok nélkül von el alkotmányos jogokat. (Az már egy másik tészta, hogy a jelenlegi hatalom nagy ívben tesz az alkotmányosságra, az alkotmányos jogokra.)
A szolgáltatásokat és a hozzájuk fűződő várományokat pedig nem lehet alkotmányos indok nélkül lényegesen megváltoztatni. A váromány valamely alanyi jog megszerzésének jogilag biztosított lehetősége, amelytől a várományost ez esetben az állam önkényesen nem foszthatja meg. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a jogosult az összes feltételt teljesítette, és csak az időmúlás hiányzik a jogszerzéshez. Az alkotmányjogilag védett váromány ezért a nyugdíjszolgáltatásra általánosságban vonatkozik.
Tehát aki pl. 1975 és 1997 között lépett először munkába, arra alkotmányos keretek között az 1975.évi II. törvény előírásai kell hogy vonatkozzanak. Akkor is, ha most egészen más a szabályozás. És akkor is, ha időközben tényleg 72 év lesz a nyugdíjkorhatár. E szerint a nők 55, a férfiak 60 évesen mehetnének nyugdíjba. Akinek van korkedvezménye, azt ebből kellene visszaszámolni. Az 1997 után először munkába állók esetében lehetne ezt alkotmányosan 62 évre emelni. És értelemszerűen a többi esetben is ugyanez a helyzet.