Ronald Brooks Kitajt a brit pop art egyik jeles képviselőjeként is számon tartják. Az osztrák-magyar és orosz zsidó felmenőkkel is bíró – amúgy amerikai – festőművész az 1950-es években tette át a székhelyét Londonba. Ő volt az, aki a brit fővárosban alkotó figurális, neoexpresszionista, naturalista festőkre – többek között Lucian Freudra, Francis Baconre, Frank Auerbachra és Leon Kossoffra – a Londoni Iskola címkéjét ragasztotta 1976-ban. És ő volt az, a szenzációhajhász újságírókon egy festett hányó szörnnyel vett elégtételt: felesége, Sandra Fisher festőművész haláláért a gonosz kritikusokat okolta.
Meglehet, a Londoni Iskola fogalma kreált, a festők nem alkottak szoros közösséget, ám számos művészi és személyes szál mégis összekötötte őket. A művészi szálak kibogozására többek között a bécsi Kunsthaus is tett kísérletet 1999-ben, bár Lucian Freud (Sigmund Freud unokája) akkor – tekintettel az osztrák főváros náci múltjára – nem engedte bemutatni a képeit. Augusztus végéig a londoni Tate Britainben volt látható kiállításuk a fő műveikből Mindnyájan túl emberiek címmel. A némely művek tekintetében sokkoló és brutális tárlat java – kiegészülve a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum képeivel – keddtől látható a Magyar Nemzeti Galériában.
„Annak ellenére, hogy jellegzetesen brit művészek, szinte egyikük sem mondható brit őslakosnak. Van, aki Németországban, más Közép-Amerikában, Indiában, vagy Portugáliában született. Mégis, amit bemutatnak, az nagyon is a londoni valóság, megkülönböztetve Angliától, illetve Nagy-Britannia többi részétől. Valami elől menekülve, máshonnan érkezve itt alkottak valami egyetemlegeset és maradandót”− mondta el a kiállítás megnyitója előtt a Tate Britain igazgatója, Alex Farquharson. „Nem idealizálnak, és nemcsak vissza akarták tükrözni a valóságot, hanem azt a maga fizikai valóságában próbálták megragadni” – jellemezte a Londoni Iskola alkotóit Elena Crippa, a kiállítás kurátora. Fehér Dávid társkurátor a képek fizikai valóságának hangsúlyáról beszélt, amit Lucian Freud annak idején úgy fogalmazott meg: a festéknek a vásznon úgy kell hatnia, mint a nyers húsnak.
Portrék, egészalakos képek, városképek és tájképek: a galéria 89 alkotást bemutató tárlata a brit és francia előzmények megidézése után hamar a közepébe csap az emberi kiszolgáltatottság festőjeként híressé vált Francis Bacon (és Giacometti) műveivel − hogy aztán végül újra Bacon világába vezesse a látogatót. Szorongás, egzisztencializmus, és vallási konfliktus: a bombayi Haladó művészek csoportjához is sorolt Francis Newton Souza erről is „beszél” megfeszített fekete Krisztusával. Az indiai alkotó egyébként a katolikus Goáról származott, művészetének magától értetődő alapvetése a többszörös identitás. David Bomberg, Leon Kossoff és Frank Auerbach londoni városképei értetik meg igazán, mit jelent, hogy a Londoni Iskola alkotóinak nem csak az ábrázolt kép, hanem maga a festmény fizikai valósága fontos az alkotóknak.
William Coldstream és Euan Uglow már-már neoklasszikusnak ható, a másik ember jelenlétére koncentráló festményei vezetik fel Lucian Freud portréit és aktjait – sok-sok fő művet.
Ugyan a tárlat nem említi meg: Freudot egykor a II. Erzsébetről készített naturalista portréja miatt sokan támadták, a The Sun egyenesen a Towerba kívánta zárni. Ám Londonban nem a bulvárlapok diktálják a kultúrpolitikát: a Berlinben született (2011-ben Londonban elhunyt) Freudot továbbra is a legnagyobb brit festőként tisztelik. Az élet a legvadabb történet: egyet kell értsünk a Paula Rego megkapó női történeteit bemutató szekció címével.
A nemzeti galéria kiállítása hiánypótló és lenyűgöző. Találkozhatunk itt még az egyik legdrágább kortárs festő, David Hockney képeivel is, de érdemes megkeresni Kitaj festményein az elsiratott Sandra Fishert is.
