- Halló! Kiss lakás?
- Igen!
- Akkor cserélje nagyobbra! – rikkantottuk, majd lecsaptuk az ormótlan fekete készülék kagylóját. Gyakran megesett az efféle csíny a 60-as évek elején, ha hozzánk hasonló vásott kölykök hozzájutottak végre egy telefonhoz.
Akkortájt ritka madár volt a magántelefon. Többnyire csak bizonyos fontos elvtársak, illetve néhány foglalkozás képviselői, például az orvosok juthattak hozzá. A telefonigényléseket a postához kellett benyújtani és a kérelem mellé rendkívüli türelem is szükségeltetett. Egykori iskolatársam és cimborám, Smica a 70-es évek elején egy megsárgult papírost mutatott. A papája valamikor 1957-58-ban nyújtott be telefonigénylést, és 13-14 év múltán is csak a posta muzeális igazoló szelvényével rendelkeztek, telefont nem kaptak. Pedig akkor már megjelentek édes hazánkban is a crossbar telefonközpontok, amelyek felváltották a több évtizedes, már akkor korszerűtlen telefonközpontokat.
Gyermekkoromban tehát még kiváltság volt a magántelefon. Olyannyira státuszszimbólumnak számított, hogy családi fotókon gyakran szerepelt. Mi tagadás, az egyik több mint félévszázados fényképen egy vidáman mosolygó és telefont szorongató kisfiúban magamra ismerhettem.
De nem csak beszélgetésekre használtuk. Jó néhány egyéb szolgáltatást is kínált a Magyar Posta telefontársaságként. Egyebek mellett, ha be akartuk állítani a pontos időt az ébresztőórán, tárcsáztuk a megfelelő számokat és a telefonkagylóban egy hang folyamatosan mondta a pontos időt. Természetesen a telefonébresztő nem csak Szabó István Álmodozások kora című alkotásában keltette Bálint Andrást, bárki igénybe vehette ezt a fontos szolgáltatást, ha például nem akarta lekésni a vonatindulást. Mi olykor a telefonos mesemondót tárcsáztuk, s egy kedves női hang felmondta az aznap estére rendelt mesét. Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de talán kevesen tudják, hogy a 30-as években a Mussolini építtette Cinecitta úgynevezett "fehér telefonos" filmjei magyar mintára születtek. A hazai filmgyártásban tűntek fel először a celluloidra vitt romantikus szerelmi történetekben a fehér készülékek.
De fél évszázada még a hétköznapi fekete telefon is ritkaságszámba ment. Gyakran egy többemeletes, soklakásos házban is alig egy-két készülék csöngött. A tulajdonos talán nem mindig érezte magát szerencsésnek, mert szokás volt a telefonos lakásba becsöngetni, ha sürgős, halaszthatatlan ügyben kellett telefonálni. A gangos házakban pedig fel-felharsant a kiáltás: Kovácsék! Telefon!
A telefonhiány oly nagy volt, hogy valóságos szolgáltatási ágazat épült erre a hiányra. Nagybátyámék például kisiparosoknak vettek fel rendeléseket. Az apróhirdetésben megadta a szobafestő mester, a parkettázó a telefonszámot, az ügyfél felhívta Laci bácsit, aki gondosan lejegyezte a szükséges adatokat egy noteszbe és amikor a mester urak felhívták, szépen bediktálta a megrendelő nevét, címét, s azt is, hogy milyen munkát szeretne elvégeztetni az ügyfél. Nyugdíjas nagybátyámnak jól jött a telefonszolgáltatásért járó díjazás.
Régi filmekben, így a Meseautóban is látni, ahogy a vidéki, de főleg a külföldi hívások esetén a postáskisasszony felkiált: "Bécsi hívás a 2-es fülkében!". A 80-as évek elején-közepén a Volán Hírlap Ráday utcai szerkesztőségében gyakran kellett telefonálnunk a tröszt megyei vállalatainak központjába. A vidéki hívás még akkor sem volt egyszerű. A vidék hívószámát tárcsázva bejelentkezett a központ és mi sürgősséggel kértük az adott telefonszámot. Nos, ez a sürgősség jobb esetben 10-15 perces várakozást jelentett, de előfordult, hogy félóra után sikerült csak a kapcsolás. Néha persze otthonról sem volt könnyebb és gyorsabb a telefonálás. Az úgynevezett ikertelefonok korában, ha az iker éppen telefonált, foglaltat jelzett a másik készülék. Ráadásul az ember nem tudhatta, ki az ikre, így szólni sem tudott neki, hogy Bélám, ma este ne ülj rá a készülékre, mert Bözsi néni hívását várjuk Kanadából.
Azután persze ott voltak a legendás K-vonalas telefonok. Ezeket a telefonvonalakat – a "K", gondolom a "Közvetlen" rövidítéséből jön - kizárólag a vezető elvtársaknak tartották fenn, hogy közvetlenül hívhassák a még náluk is vezetőbb elvtársakat és viszont. Nem emlékszem, hogy testközelbe, vagy akár látótávolságba kerültem volna ilyen rendkívüli, különleges készülékkel.
Fotóstanulóként a vidéket járva annál többször volt szerencsém megfigyelni téesz-irodákban, falusi tanácsi hivatalokban, ahogy az illetékes helyi elvtársak megküzdöttek a kurblis telefonnal egy-egy távbeszélgetésért. Kicsit már a 70-es évek elején is komikusnak hatott, ahogy felnőtt emberek egy kis kurblit tekernek elszántan, s ha elsőre nem sikerült kicsiholniuk a kapcsolást, már nekivörösödve csak tekertek, tekertek, amíg végre beleszólhattak a kagylóba: Gizike! Kapcsolja nekem X. elvtársat a megyénél!
Nagyvállalati, párt- és szakszervezeti vezetők irodáiban a jellegzetes piros fémházas telefon jelezte az illetők rangját. A jókora készülék oldalán kis karok sorakoztak és a titkárnő a hívást ezekkel a karokkal kapcsolta a keresett nagyfőnökhöz, vagy a kisebb főnökökhöz.
A digitalizáció munkanélkülivé tett sok vállalati telefonközpontost, akik között sok volt a vak ember. Remélem, találtak valamilyen más megélhetést. De talán még ők sem sírják vissza a kurblis telefonok korát.
