Kíváncsi voltam rá, hogy a közeli italbolt mellett rendszeresen üldögélő kószák (magamban így neveztem el a hajléktalanokat) vajon miről beszélgetnek egymással, amikor éppen nem ordítoznak. De nem tudtam a közelükbe jutni észrevétlenül. Az meg nem érdekel, hogy mit ordítanak, hiszen olyankor viszonylag jól érteni őket: vagy egymással üvöltöznek, vagy valamelyik ismerős járókelővel. Nem túl izgalmas: káromkodások, trágár beszólások, hőbörgések. Mondom, semmi különös. A részegesek ugyanilyen társasági életet élhettek kétezer éve Rómában, a birodalmi főváros legolcsóbb borkiméréseiben, csak ott nem magyarul, hanem főleg görögül szidták egymás anyját. Habár, ki tudja. Szerintem néha egy-egy magyar szó is fölhangzott, mert a magyar nyelvet kétezer éve már bizonyosan beszélték – s biztos vagyok benne, hogy néhány ősünkből Rómába is jutott, tíz évvel ezelőtt írtam is erről egy migránsregényt, de ez most nem fontos. Az a fontos, hogy a kószák a minap házhoz jöttek, és végre kihallgattam őket.
Három alak ugyanis éppen az ablakom alatt állt meg piálni, s mivel a földszinten lakom, minden szavukat hallottam. A lakásból azt is láttam, hogy „szemcseppet” isznak – egyes kerületekben legalábbis így nevezik azt a féldecis üvegcsét, amely ízesített mérget tartalmaz, s egyetlen funkciója, hogy borral vagy sörrel leöblítve gyorsan üssön. Ezt nem azért említem, mintha a hajléktalanokat a részegeskedésük miatt elítélném, hanem éppen ellenkezőleg: megértem, hogy az utcai életet alkohol nélkül nem lehet elviselni. Persze, azzal sem. De a szesszel legalább könnyebb.
A három hajléktalan szerencsére olyan hangosan beszélt, hogy képes voltam nyomon követni a társalgást, amely elsősorban az evésről, másodsorban pedig a nőkről szólt. Pontosabban az étel és a nő alapvető hiányáról.
Egymás között voltak a kószák. Nem gondolták, hogy bárki hallja őket, úgy vélem tehát, hogy őszinték lehettek. Nem tudták persze, hogy egy vadidegen előtt is olyan őszinték és kitárulkozók éppen, mint egy gyerek. De hát éppen ez volt az, ami megfogott bennük. Nem a beszélgetésük két fő vezérmotívumán hökkentem meg, dehogyis. Hiszen kulturáltabb férfitársaságban is ugyanezek a témák kerülnek napirendre, legalábbis bizonyos alkoholmennyiség elfogyasztása után.
Az egyik ember arról beszélt, hogy szeptemberben olyan jó hamburgert evett, amilyet életében még soha. Kénytelen voltam egyetérteni vele. Ha ugyanis minőségi alapanyagokból készül, akkor a hamburger a világ egyik legjobb étele. Igaz, ha az ember napokig éhezik, akkor megeszik bármit a kukából. Hiszen emberünk történetesen az egyik körúti gyorsétterem melletti kukában találta a maga hamburgerét, s befalta egy harapásra. Legalábbis ezt állította, a többiek pedig helyeseltek. Ekkor a járdán sajnos elbiciklizett mellettük egy egyetemista korú nő, akinek a sapka alól messze lobogott a haja, úgyhogy a társalgás bosszúságomra félbeszakadt, mert az egyik hajléktalan azt kiáltotta a nő után, hogy „de megbaszlak, ha megállsz”, mire a másik rávágta, hogy „ha nem állsz meg, akkor is”. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog tőlük, elnézést is kérek minden nőtől a kószák nevében, akik az úgynevezett szellemeskedés után még hosszan röhécseltek.
Én azonban nem tudtam rájuk nagyon haragudni, hiszen már túl voltunk azon a sztorin, hogy egyiküknek múlt hónapban sikerült ennie egy jó hamburgert. És még csak ezután jött egy újabb történet arról, hogy egy másikuk a múlt század kilencvenes éveiben, amikor még járt moziba, látott egy amerikai gengszterfilmet, és abban az egyik szereplő megevett egy orosz krémtortát.
– A faszikámnak azt mondta egy kurva, hogy nála orosz krémtortával is lehet fizetni – mesélte az idős kósza, a másik kettő meg nézett rá, s nem értette.
– És? – kérdezték. – Utána mi volt?
– Semmi. Csak megette a tortát.
– Kicsoda, bazmeg? A kurva?
– Dehogy. A faszikám, aki a kurvára várt! Ő ette meg a tortát.
– De miért?
– Szerinted miért, bazmeg?
– Honnét tudjam? Te láttad a filmet. Mi volt a címe?
– Nem tudom, régen volt.
– És mi volt a torta után? Dugtak?
– Nem. Nem volt semmi utána. Ennyi volt. Mutatta a kamera a faszikámat, aki befalja a tortát a lépcsőn.
– Milyen lépcsőn?
– Nem mindegy, te köcsög? Egy lépcsőn ült a gyerek, érted? És azt a nőt várta, akinek a tortát vette. Érted? De aztán olyan éhes volt, hogy kibontotta a papírt, és megette a tortát egyedül.
Szerintem ezen elgondolkodtak, mert nem beszéltek.
Sőt, nem is ittak.
Én az ablak innenső felén lapultam, a konvektor mellett, szóval jó meleg volt, és az otthonos, jó melegben eszembe jutott az a bizonyos film. Hiszen én is láttam a múlt század kilencvenes éveiben. Az volt a címe, hogy Volt egyszer egy Amerika. Átfutott rajtam a gondolat, hogy kinyitom az ablakot, és megmondom nekik a címet, de aztán meggondoltam magam. Végül is tényleg mindegy, hogy mi volt annak a filmnek a címe. S különben is, nagyon régen volt, amikor az a bizonyos fiú ott ült azon a lépcsőn. Akarom mondani, a moziban. Olyan régen volt, hogy tán igaz se volt.
