Megnyugtató tény, hogy egyszerű „EU-szankciós”, „NATO-tankos” magyar vagyok, nem „rakéta támaszpontos lengyelként”, vagy „elfogórakétás románként” járhatom Oroszországot. Manapság ugyanis olyan érzésem van, amikor a helyi oroszokkal találkozom, mint a 2004-es népszavazást követően Erdélyben. A házigazdák nem szeretnek bennünket.
Lassan hófehér hálóingbe öltöztetik a szállingózó hópelyhek a népi-romantikus stílusú moszkvai Jaroszlavszkij pályaudvart. A romantikus érzés azonban nem járhatja át az embert, mert az épületbe szigorú elektronikus ellenőrzésen keresztül jut be az utas, ez pedig mindig megerőltető – parancsra vetkőzni, megmutatni, magyarázkodni… Kérdésemre a rendőr oroszosan hangos szóval, tegezve, minden udvarias gesztust mellőzve igazít útba a félhomályban hömpölygő, első pillantásra ijesztő embertengerben.
– Elmész arra, balra, a legvégén tábla mutatja majd, melyik vágányra érkezik a vonatod – közli és elfordul, hiszen jócskán akad más dolga.
A késő esti órában sok utas és néhány tétlenkedő hordár áll tétován az elektronikus tábla alatt, mert az bizony negyven perccel az indulás előtt sem jelzi, hogy a szerelvényünk hová érkezik, honnan indul.
– Már unom, hogy a harmadik részeg fókafarok lő tőlem egy cigit – szólal meg a mellettem álló idős vidéki férfi. – Annyi itt a rendőr, még sincsen rend, hiába: Oroszország ép ésszel fel nem fogható – morogja, szinte magának.
Harminc perccel az indulás előtt végül begördül „Rosszija” nevű vonatunk, amely terveim szerint hat nap alatt végigzakatol velem a Transzszibériai vasútvonalon Vlagyivosztokig, majd ugyanennyi idő alatt vissza is szállít ide, Moszkvába. Éppen csak megágyazok a felső polcon, a következő állomás után két rendőr jelenik meg mellettem.
– Antyipov őrnagy, vasúti rendőrség – veti oda kurtán, miközben szétnyitja hosszúkás igazolványát, majd leül a velem szembeni ágyra és átható tekintettel vizslatni kezd. – Az igazolványát legyen szíves!
Miután futólag belepillantott az útlevelembe, átadja társának, egy nőnek, aki hosszan olvasgatja, majd még hosszabban írja fel a számára szokatlan magyar adataimat. Mindeközben Antyipov őrnagy kérdez.
– Hová utazik? Milyen céllal? Tényleg könyvet akar írni a Transzszibériai vasútról? Miért érdekes ez a magyaroknak? Valóban mindenről írni fog? Rólunk is? – kérdezi egyre bizalmatlanabbul.
Gyanakvása érthető, hiszen a válaszaim pontosak és őszinték, de azt hiszem, ráadásul parancsra gyanakvó, máskülönben mivel magyarázható, hogy az egybenyitott „platzkarte” (harmadosztályú) vagonban, ahol ötvenketten utazunk, célirányosan hozzám léptek. Ráadásul néhány társunk a guruló tömegszálláson oroszosan részegen, vagy benarkózva utazik, szóval azt hiszem, pont az én gyanakvásom nem alaptalan. Hozzáteszem, a két narkóst időközben erőszakkal levették a vonatról, mert éjjel balhéztak, lehetetlenné téve éjszakai pihenésünket.
A következő hat napon igyekeztem élményeket gyűjteni, de nem várt akadályokba ütköztem. Arra persze számítottam, hogy az egyenruhásokat csak trükkösen lehet megszólaltatni, mert többségük el fog zárkózni a nyilatkozattól, de az étterem munkatársaitól, vagy a vonatkísérőktől ezt a hozzáállást már nem vártam. Az utasokkal pedig egyenesen „barátságos kirándulásra” számítottam. Elsősorban az asszonyok utasították el a könnyed, időtöltő trécselést.
– Még csodálkozik, hogy sokan nem állnak szóba magával? – kérdezi művi érdeklődéssel az alsó ágy tulajdonosa, ahová a felső ágyas utastárs, vagyis most én, nappal leülhet. – Hát maga nem tudja, hogy a kosztpénzünk az eddigi 60 százalékára csökkent a maguk szankciói miatt? Ráadásul hiánycikkek is megjelentek, elhelyezkedési gondok is felmerültek, mindez a maguk igazságtalan büntető rendelkezései miatt! – teszi hozzá mérgesen.
Többször is megkaptam az „EU-s ellenség” jelzőt, persze, ne feledjük el, hogy ezek a szibériaiak életükben először beszélgethettek élő (uniós) magyarral. Talán még nyugat-európai emberrel sem hozta össze őket a sors soha, nem meglepő, hogy így, vagy úgy, de igyekeztek kifejezni rossz érzéseiket. Eszembe jut egy korábbi interjúm, amit az Éjszakai Farkasok motoros klub vezetőjével, Putyin barátjával, Alekszandr Zaldosztanovval, a „Sebésszel” készítettem.
– A Nyugat a mi ellenségünk, ahol olyan kormányok vannak hatalmon, akik le akarják rombolni az országomat – fakadt ki a falkavezér. Egykor tönkretették a Szovjetuniót, amely az egész világot félelemben tartotta, most pedig Oroszországot akarják. Tudomásul kell venni, hogy mi teljesen mások vagyunk, mint a nyugatiak, orosznak lenni ugyanis nem csupán nemzetiséget jelent, hanem egyfajta lelkiállapotot. Meddő igyekezet, hogy hasonlítsunk a Nyugatra! Ezzel fel kell hagyni, mert a demokrácia csupán szavakban létezik, népbutítás, hazugság az egész – fejtegette akkor gondolatait Zaldosztanov.
Utam során megkaptam a NATO-ellenség jelzőt is, igaz, a Facebookon keresztül, ahol az egyik volt egyetemi csoporttársnőm meg is szakította velem a kapcsolatot. Előtte azonban elküldte utolsó üzenetét, aminek az volt a lényege, hogy személyesen én, Csiky Levente küldöm a tankokat Ukrajnába, az oroszok ellen. Az illető történész, ráadásul világlátott diplomatafeleség, igaz, nagy vasúti kalandom előtt hosszan vendégeskedtem nála és igyekeztünk őszintén beszélni Oroszország világgal való viszonyáról…
Vlagyivosztoki szállásomon nyomozók kérték el az útlevelemet a recepcióstól, majd visszafelé egy másik páratlan rendőrpáros ismételte meg korábbi kollégái papírmunkáját. Végül a moszkvai Jaroszlavszkij pályaudvar rendőrségének tűntem fel, mert sokáig kellett barátaimra várakoznom a restiben. Ezért igazoltattak, majd lekísértek a pincéjükbe, ahol hosszasan böngészték a számítógépük monitorját, majd kegyesen elengedtek és elképedésemre öklös „kézfogással” köszöntek el tőlem...
Ekkor már kicsit sokalltam a túlzó törődést, a sajátos vendégszeretet.
