Az alábbi két írással a szeptember 17-én elhunyt Rónay Lászlóra emlékezünk. A József Attila- és Prima-díjas magyar író, irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár, a Népszava és a Szép Szó rendszeres szerzője, Rónay György fia, kollégánk édesapja 81 éves korában távozott közülünk. Rónay Lászlót e hét keddjén, október 2-án helyezték végső nyugalomra. A Farkasréti temetőben Jelenits István piarista szerzetes, a barátok és a kollégák nevében pedig Pomogáts Béla és Kenyeres Zoltán irodalomtörténész búcsúzott tőle. Mindkét itt közölt írása a Szép Szóban jelent meg az elmúlt években: az Emléktöredékek tavaly júliusban, az Élők és holtak szeretete pedig 2016 októberében.
Amikor egy-egy szép versről eszmélkedem tanítványaimmal, majdnem mindegyikről emlékek kelnek életre bennem. Kísérnek, s eszemben sincs szabadulni tőlük. Némelyiket Bóka László kicsit rekedtes, levegő után kapkodó hangján, a másikat Sőtér István előadásában hallom, ha éppen megtartotta előadását és nem ruházta másra. Horatius nagyon nehéz szövegét az ifjabb Horváth János magyarázta, de ezek a csillogó, bölcs mondatok sem keltettek világosságot agyam sötétjében. Micsoda emberek voltak! Bárczi Géza… Pais Dezső… Szathmári István… Sokan – persze a hozzám hasonló korúak – ezt állítják, az ELTE egyik fénykorának lehettünk megélői, pedig éktelen marhaságokat is kellett (volna) tanulnunk. Honvédelmi ismeretek… Szabályosan, katonásan kellett jelenteni az óra elején, még konzultálni is lehetett az Egyetem téri épület legfelső emeletén. Ezeket a szeánszokat kihagytam.
Most olvastam, hogy a kilencvenéves Donáth professzort tudományos szümpozionon köszöntötték az anatómusok. Hogyan kerültünk kapcsolatba vele? A gyanús világnézetűek számára pedagógia szakot indítottak, ennek keretében anatómiát hallgattunk. Öten ültünk a hatalmas teremben. A professzor ámulva kérdezte, mit keresünk ott. Ezt mi sem tudtuk pontosan. Midőn a folyosón, kukára emlékeztető tárolóban megpillantottam az első boncolásra várakozót, tudtam, belőlem nem lesz elméleti pedagógus. Nem is lettem. Az első adandó alkalommal latin szakra cseréltem, sosem bántam meg, hiszen végtelenül kedves csoportba kerültem. Mindnyájan tanárok akartak lenni, pedig ez a hivatás akkor sem kecsegtetett anyagi javakkal. Szakmájukat szerető, eredményesen oktató és nevelő (!) munkásai lettek a gyerekek pallérozásának. Elszorul a szívem, amikor eszembe jut, hányan költöztek el a földi terekről, hogy egy másik világrendben élvezhessék jutalmukat. Megérdemlik a nem halványuló szeretetet, amellyel volt tanítványaik idézik emléküket.
A professzor, Trencsényi Waldapfel Imre jeles tudós volt, a huszadik századi magyar irodalom kutatásába is beírta nevét Radnótiról szóló írásaival s lapjával, az Argonautákkal, melynek egyik kiemelkedő költője, Hajnal Anna lassan kiesik emlékezetünkből, pedig sokkal jobb sorsot érdemelne. Trencsényit gyakran derűsen szemléltük, amint a munkásőrök szürke egyenruhájában, majd úttörőnyakkendővel, könyvek alatt roskadozva megkezdte előadását. Nem kedvelt túlságosan, "tárgyszerű" kapcsolatunk akkor melegedett át, amikor a végzős latinosok tudományos összejövetelén az Argonautákról tartottam előadást. Egy könnycsepp gördült végig arcán, a szépre való emlékezés általában megtisztítja a lelket. Később azt rebesgették róla, hogy kínai elhajló. Ezt hihetetlennek gondoltam. Bennem úgy él, mint egy remek görög irodalomtörténet írója. Kár, hogy nem szólt bele abba a vitába, amely a Devecseri Gábor által vezényelt magyar Horatiust követően robbant ki a dühös író-fordítók és a filológusok között. (Utóbbiakat a korán elhunyt Horváth István Károly képviselte a legnagyobb hévvel.)
Már a szürkület előzte az alkony fényeit, amikor Marót Károly magyarázni kezdte az Iliászt, melynek első sorai annyira lenyűgözték (minket is!), hogy nem is haladt tovább. Rajongó szeretettel beszélt Homéroszról. Neki el lehetett hinni, hogy valóban a "legrégibb és a legjobb". Így értelmezte Szabó Árpád is, akinél színesebb, szellemesebb előadót sosem hallottam. Sajnos csak rövid ideig, mert amikor másokkal együtt tiltakozott Brusznyay Árpád kivégzése ellen, másokkal egyetemben száműzték az egyetemről. Ritoók Zsigmondtól is búcsút kellett vennünk. Komoly gondokat okozott, hogy Szabó Árpád a görög matematikai gondolkodással foglalkozva óriási tudományos eredményeket ért el, s ezeket a Szovjetunióban is értékelték. Nálunk kegyvesztett, náluk méltányolt tudós. Fel volt adva a lecke. Végül itthon is elfogadták, de alighanem fogcsikorgatva.
Amikor véget ért a délutáni szeminárium, a Belvárosban valamelyik eszpresszóban megkerestem apámat, hogy együtt menjünk haza. A "Rónay-asztal" váltogatta székhelyét, amikor elunták, hogy figyelik őket, és feljegyzik, miről beszélgetnek, áttették székhelyüket, persze ott is éberen figyelték őket: Nemes Nagy Ágnest, Ottlik Gézát, Kellér Andort, Mándy Ivánt, Lengyel Balázst és a hozzájuk csapódó fiatalabb írókat. Keresztapámat, Thurzó Gábort a guta ütötte, hogy nem fogadják be az elitbe, igaz, nekik is volt rendszeres találkájuk: Keresztury Dezső, Palotai Boris, néhány filmes és rendező, de a Rónay-asztal volt az etalon. Néha kegyesen szóba elegyedtek velem is, leszálltak az Olümposzról, elszörnyedve hallgatták, hogy nagyon szeretem Bóka előadásait és szemináriumait, tekintetükből sugárzott a fiatalság romlásán érzett aggodalom. Mándy Iván volt a kivétel, vele lehetett beszélgetni a vasárnapi meccsek esélyeiről, legfeljebb Ottlik dörgött bele: "Futball? Az nem sport!" Úriemberként a teniszt és az atlétikát tette első helyre.
Szerencsémre ismerhettem Pilinszky Jánost is. Gimnazistaként felismerte tehetségét Thurzó. Elhozta néhány versét, s ezek meg is jelentek a háború előtti Ezüstkorban. Az ötvenes években állandó rettegésben élt, legjobb barátjával, a szintén igen jó költővel, Toldalagi Pállal. Együtt sétáltak a Belvárosban, mindenütt őket figyelő belügyesektől tartva (lehet, hogy igazuk volt). 1956 után az Új Emberhez kommendálták. A Magvetőnél túlságosan alapos munkát végzett, akadozott a könyvek megjelenése, ezért lett a katolikus hetilap szerkesztőségi munkatársa. Sokszor ültetett le, és arra oktatott, mire vigyázzak az életben. Mulatságos leckék voltak: amire vigyáznom kellett volna (pl. a dohányzásra), arra ő egyáltalán nem ügyelt. Riadtan csatározott az alkalmi költőkkel, akik gyönyörű iniciálékat rajzoltak rémséges verseikhez. Már híre járt Európában költészetének, barna borítékban még mindig küldte külföldről remek prózai írásait, amelyeket utóbb Jelenits István gyűjtött kötetbe. A cikkek némelyikét osztatlan felháborodással fogadták konzervatív katolikus berkekben, rá ragasztották a címkét: eretnek, holott csak előbbre járt haragos bírálóinál. Rövid könyvbírálatai remeklések, a beleélés mintái. Sík Sándor költészetéről aligha írtak nála találóbban.
Néha betévedt a piaristákhoz – ő is a gimnázium diákja volt – Sándor napján, Sík köszöntésére. Begurítottak egy kis söröshordót, nagy szakértelemmel csapra verték, s a vendégek azt iszogatták pogácsát majszolva. Minden évben ott volt közöttük kedves szegedi tanítványa, Baróti Dezső és Bálint Sándor is fel-feltűnt (Ortutay és Tolnai Gábor sosem!). Barótiban – főnököm volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban – valami gyermeki kedvesség ragadott el, a Múzeumban eltöltött gyászos éveimben vele mindig el lehetett beszélgetni. Igazi otthonába, a szegedi egyetemre sosem térhetett vissza, száműzött királyként rendezte a kiállításokat. Ebből a tárgykörből írta nagydoktori értekezését, amelynek opponenseként közröhejt arattam, nagyhírű hozzászólásomat ugyanis úgy kezdtem: "Baróti Lajos értekezése…" Nos, testvére, Lajos kiváló edzőként működött, sokszoros bajnokot kovácsolt az Újpestből. Fütyült a szabályokra, ennek köszönhetően kicsit kívülálló volt mindenütt. Egy téli délután a takarítónő halálsikolya riasztott szobája elé. Szólni nem tudott, csak mutogatott az ajtó felé. Bemerészkedtem. A professzor éppen az ingét húzta: "Nem értem – mondta –, mit kell cirkuszolni." Nagyon meleg volt, gatyára vetkőzött, így tört rá a takarítónő. Egyszer a szobájába invitált: kéz alatt szerzett finom konyakot. Szerencsénkre nem kóstoltuk meg. Sárga volt, mint a konyak, de az illata, pontosabban a szaga elárulta eredetét. Jogosan idegenkedett a múzeumi léttől, nagy tehetségét ugyan másutt sem csillogtatta, nem volt munkamániás. Ez is rokonszenves volt abban a közegben, amelyben a szobáinkat munkaszobának nevezték. Még szerencse, hogy olvasni szabad volt.
A Nyugat-kiállítást is Baróti rendezte. Seregnyi addig számomra ismeretlen íróval jöttem össze, akik még akkor is sajátjuknak érezték Babitsot és folyóiratát. Vallomásaikat tárlókba rendeztük. A legszebbet – szerintem – Ottlik írta (Próza című kötetében olvasható), a pártközpont ellenőre ki is hagyatta volna, de ilyen merényletre egyikünk sem vállalkozott.
A Nyugat-kiállítást Baróti rendezte, amint a reprezentatív Petőfit is. Egyiken az irodalmi, a másikon a politikai élet színe-java vonult fel. Petőfit még Aczél György is kitüntette jelenlétével, a Nyugatra viszont olyanok is szeretettel emlékeztek, akik kezet fogtak Babitscsal és Illyés Magyar Csillagjában bontakozhattak ki. A Magyar Csillag legutolsó számából ma is olvasható egy megmaradt példány a Múzeumban. A Nyugat-est megnyitóját Barótinak kellett volna elmondania, de rám testálta. Ritkán remegtem az izgalomtól, ott és akkor igen.
Az Irodalomtörténeti (később: -tudományi) Intézetben számos kiváló tudós társa lehettem. Ott és akkor az úgynevezett Elméleti Osztály volt a zászlóshajója, élen Nyírő Lajossal, akinek kisujjában volt a francia és orosz akkori modern irodalomtudomány, amelyről a hazai marxista tudományosság jelesei nem voltak hajlandóak tudomást szerezni. Mellette Hankiss Elemér meg Bonyhai Gábor voltak a klasszikusok (utóbb mások léptek a helyükbe, de mindig a legmagasabb színvonalon), hetente megjelentek a reneszánsz és barokk korszak legkiválóbb ismerői (a REBAKUCS igazi legendává nőtt). A folyosói nagy beszélgetések állandó résztvevője, Vásárhelyi Miklós elvileg a sajtótörténetet kutatta, valójában a politikai élet eseményeiről hozott híreket, Kiss József a barguzini Petőfi legendáját söpörte le, Martinkó Bandi bácsi egy fotelben üldögélve vizsgáztatott: mit tudok Harsányi Kálmánról, s néha a főigazgató, Sőtér is átsuhant a színen, s meghagyta, jövő szerdán apámmal ebédelne az Európában (ma már nem létezik). Ilyen alkalommal kérdezte, ismer-e jelentős kritikusokat. Szalvétára irkálta a neveket. A következő héten tudtuk meg, ő lett az Írószövetség Kritikusi Szakosztályának elnöke. "Remek előadást tartott" – mondta Bodnár György –, "csak az volt az egyedi, hogy egy szalvétáról olvasta a kritikusok nevét." Nekik egy szalvéta is elég volt…
Váratlan ajándéka volt a sorsnak, hogy kedves barátom, Pomogáts Béla örökébe léphettem, mert ő nem lelkesedett az egyetemi vendégszereplésért. Sokakkal ellentétben csak jó emlékeim vannak Király Istvánról. Azért egyezett bele személyembe, hogy a hallgatók más világnézetről is tájékozódhassanak. Azokban az években biztos volt abban, hogy eljön a marxizmus reneszánsza, s az elnyomott milliárdok elsöprik a pénzen alapuló hatalmakat. A rendszerváltást – szerencséjére – nem élte meg. Kíváncsi volnék, hogyan kommentálná napjaink eseményeit, a menekülők és migránsok Európát lelkiismeret-vizsgálatra késztető tömegeinek megjelenését és honfoglalási kísérleteit. Pándi Pálról is jó emlékeim vannak: vidéki tanárként közölte pedagógiai megfigyeléseimet tartalmazó cikkeimet, majd kritikákat is íratott (a kitűnő, Kanadában élő papköltőről, Tűz Tamásról nem is egyet).
Láthattam, többször is beszélgettem Lékai László érsek úrral. Egyszerű, kedves, joviális pap volt, a táskámat telerakatta gyönyörű almákkal: "Vigye haza atyaságod a gyerekeinek." Egyik találkozásunk a Széher úti kórházban történt, hálóingben ült ágya szélén és rizses húst eszegetett a lelkesedés legkisebb jele nélkül. Ott lehettem azon az eseményen, amelyen II. János Pál pápa magyar értelmiségiekkel találkozott, kezet is foghattam vele. A találkozó végén legelsőnek autóztunk le a Várból, a járdákon összetorlódottak lelkes éljenzésétől kísérve. Később nyilván rájöttek, nem a pápát látták.
Aki öregszik, egyre többször emlékezik. Úgy érzem, s hálás vagyok az égnek, nekem van kikre és mire.
(Népszava, Szép Szó, 2017. 07. 22.)
Élők és holtak szeretete
Zsóka egyik legkevesebb egyetemi csoporttársam volt. A hivatása messzire sodorta: Jászberényben éltek férjével annak haláláig. Gyermekeik szétrajzottak. Ő egyedül maradt. Fel-felhívom, megköszöntem, mikor elküldte latin fordítását, kérdezgetem, hogy van, hogy áll az egészsége, mert bár nagyon fiatalos, az évek múlásával nem dacolhat ő sem. Legutóbb azt is kérdeztem, hogy bírja a magányt, amikor a nagy családból éppen senki sem látogatja meg.
Ó, a magány! "Kimegyek a halastóhoz – válaszolta –, leülök a halászhelyére, nézem a vizet, mely tükörsima, egyetlen szellőcske sem fodrozza. Arra gondolok, itt ült, innen hozta haza a pontyokat, feldolgozta őket, csak ki kellett sütnöm vagy rántanom. Ülök a stégen, és mintha ott ülne mellettem. Figyel és mosolyog rám, mint életében. Bennem most is él."
Picit mintha elcsuklott volna a hangja. Hallgattunk. Látni véltem Zsókát a lemenő nap fényébe mártva arcát, a férje szeretetének nem múló melegében. Arra gondoltam, az igazi szeretet nem múlik el, a síron túl is él, változatlanul elveszített szeretteinkhez kapcsol.
Ezt a csodálatos kapcsolatot akkor érzékelem, pontosabban érzékeltem, amikor a temetőben a szüleim sírkövénél álltam. Oda vittem örömöm és bánatom. Sikereimet és balsikereimet. Figyeltek és velem örültek vagy szomorkodtak. Nyilván akkor igazán boldogok, amikor szívüknek oly kedves unokáik tesznek virágot a sírjukra. Rájuk is vigyáznak, őket is segítik, ahogy bennünket a feleségemmel.
Abban a szobában dolgozom, amelyben apám ült az íróasztalnál, olvasott, vagy gépelte cikkeit, verseit, regényeit. Jó ez a mondat így? – kérdem, s ő helyeslően bólint, vagy a fejét csóválja. Gondold végig! Kicsit faragj még rajta! Sóhajtok, nekiveselkedem újra. Olyanná kell válnia, hogy neki is tessék.
Megkérdezném, mit szól a világhoz. Vagy nincs is szükség a kérdésre. Úgyis tudom, mit válaszolna. Valamit elveszítettetek – mondaná.
Igen, az az érzés, amire gondol, s amit a legfontosabbnak érzett, az a szeretet volt. Egymás szeretete. Azok a szavak, amelyeket egyre ritkábban hallhatnak, olvashatnak, amelyek a szüleink, gyermekeink iránt tanúsított érzelmeink kifejezői, s amelyeket aztán tetté változtatunk, amíg élünk és szeretni tudunk. Talán nem véletlen, hogy órámra készülődve Márai Sándor Farkasrét című verse került a kezem ügyébe. A Farkasréti temető számomra is otthonos volt, s ha a szemem behunyom, azt a szorongató pillanatot is látni vélem, amikor elhagytak bennünket, amikor elföldelték őket, s amikor évről-évre befizetjük a sírgondozást, mint mulasztásaink kései jóvátételét:
Farkasrét
Hat hónapja halt meg. Már dátum. Néha
Péntek délben felijedek, kinézek
az ablakon és leteszem a villát –
a ködöt nézem, vagy a napsütést,
a percet érzem. Ekkor halt meg, ekkor,
Óriási nagy már, ős, pogány. A mondák
nagysága nőtt belőle. Tárgyak élnek
Szobámban – szemüvege, sétabotja –
Egy képeslap. Abbáziába írta
Tavaly ilyenkor, szálkás, nagy betűkkel
„Kedves fiam, – írta – sétálj, pihenj.”
Most ő „pihen”. Nem értem. Néha várom,
Tán felhív interurbán. Int, vigasztal,
Szól valamit. No szólj, apám! Már érted?
Megtudtad? Szólj, üzend meg! Én nem értem.
A sírját „rendbehozták”. A keresztet
madár szállja meg néha, a virágok
ápoltak. Merre van most? Oly magányos
Emléke is. De néha, éjjel, utcán
Meg kell állnom, lassabban járok, érzem
Itt megy mellettem, öregen s nehézkes
Lépéssel. Körülnézek. S egy levél
Érkezik néha, sápadtan nyitom föl
Kézírását sejtem meg a papíron –
Hol vagy apám? Egy szót még, hadd köszönjek!
(„Neves” voltam már, pökhendi, szeszélyes,
S még így köszöntem: „Kezét csókolom.”)
Hová címezzem ezt a halk vonítást?
A semmibe? Farkasrétre? Hová?
Nem volt vallásos ember, de gyászolta a halottakat. Betért valamelyik templomba, tudta, van egy hatalmasabb Akarat, amely sokunkat irányítja és ránk hagyta a szeretet gesztusát és magát a szót. Elátkozta azokat, akik visszaéltek a legszebb emberi lehetőséggel, és elsilányították a szeretetet, gyűlöletté, haszonszerzés leplezőjévé alacsonyították:
Ima
Nagyisten, add, hogy megmondhassam nékik
Olyan szóval, mit meg is értenek
Mi éget, mint a lángszóró s vesékig
Fáj és közöl és ordít fel az égig
És feltakarja a szemérmemet:
Hogy a Jóságot el ne mondják többé
Mert szájukban megrothad ez a szó.
Doronggal verik útszéli döggé
Nem él az Egynek már, ami a Többé
És elsíratni nincsen arra szó.
Neved ne ejtsék és Arcod ne lássák
Mert kék napod fénye és réteid
Zöldje szemöknek s férgeid lakását
Ne nyújtsd nekik és verjék őket sáskák
S pusztitsák őket gőgös éveid.
Kezed fúllassza torkukat, ha petyhüdt
Ajkuk kihörgi még, hogy: Szeretet
Üssed őket, ahogy csak Te, az Egy üt
Fetrengjenek enpiszkaikba együtt
S fagyjanak el, mint ősszel a legyek.
Mert minden átok csak szelíd ítélet
És nincs fa, ami bitónak volna jó:
Kit képedre teremtettél, itt élek
S kiáltom, dögvész lett köztük az élet
S ajkuktól szennyes minden itató.
Uram, didergek és egész sötét van.
Vizeid húllnak és Kezed hideg.
Te vagy a tűzben, gazban és acélban
Mindenben vagy s Te vagy, kiben a Cél van.
Bennem csak fáj és éget egy ideg.
Szeretet és átok? Megférnek egymás mellett? Hadd idézzem föl egy máig elevenen élő emlékemet. Édesapámmal elhatároztuk, hogy 1957 novemberében, Halottak Napján a Farkasréti temetőben felkeressük szeretteink sírjait. Szürkült, mikor fölfelé indultunk, s besötétedett, mire a főkapuhoz értünk. Ott olyan világosság uralkodott, mintha nappal lett volna, lángok világították meg a teret, sok kis gyertya és mécses fénye egyesült. Azok gyújtották meg és helyezték a földre őket, akik az 1956-os forradalom áldozatai voltak. Idősebb férfiak, asszonyok kapaszkodtak össze, könnyes szemmel, néma gyászuk vádoló kiáltás volt. Latin szakos is voltam, fordítottuk Cicero Catilina ellen elmondott vádbeszédéből, amint a szenátorokon végigtekintve ezt mondta: "Midőn hallgatnak – kiáltanak." Ezt a néma kiáltást véltük hallani. A vád kiáltását, a gyász hangos zokogását, a megcsúfolt szeretet szörnyű jajszavát.
Egymás kezét fogva mentünk lefelé. Talán ő is arra gondolt, amire én: jó, hogy megmaradtunk egymásnak, adomány, hogy szerethetjük egymást…
Pál apostol csodálatos himnuszt írt a szeretetről. Gondolunk-e néha-néha arra, milyen a szeretet? Egyáltalán tudunk még szeretni, vagy már csak fogcsikorgatva gyűlöljük egymást
(Népszava, Szép Szó, 2016. 10. 31.)
