Noha csaknem kétszer annyian (20 675-en) jelentek meg az FTC–Újpest bajnoki találkozón, mint ahányan az NB I-es forduló összes többi meccsén, képtelen feladat a futball ünnepének láttatni az Üllői úti mérkőzést. A manapság kiugró nézőszám csupán átmeneti hivatkozási alap a beruházásilag több száz milliárd forintos, ám kimenetileg andorrai-luxemburgi-kazah-finn (podgoricai-zsogyinói-tiranai-differdange-i) szórás közben közben, pláne, hogy a másfél óra színvonala méltó maradt a modern magyar minőséghez.
Amúgy néhány nappal korábban 696 ember tette tiszteletét a Vidi–Mezőkövesd találkozón; a házigazdák szerb edzője rá is pirított mindazokra, akik merészeltek nem megjelenni a felcsúti sporttelepen. (Azóta nyilván egész Székesfehérvár szégyelli magát.) Ha e gyakorlat elharapózik, akkor sokan kaphatnak még szigorú megrovást, hiszen a hivatalosan első osztályú bajnokság korábbi nyolc körében egyetlen egyszer fordult elő, hogy a mérkőzések együttes látogatottsága meghaladta a 20 ezret – akkor is az érdeklődési mutatókat messzemenően, mégis mérsékelten mentő FTC-nek köszönhetően –, azaz a 696 jóval inkább jellemző a mai magyar labdarúgás iránti érdeklődésre, mint a 20 675.
Ez utóbbi szám persze alkalmat adott arra, hogy az ínség szemfényvesztői párhuzamba hozzák a Ferencváros és az Újpest dicsőséges történetét a jelennel. Schlosser Imre, Sárosi György, Toldi Géza, Rudas Ferenc, Albert Flórián vagy Nyilasi Tibor, illetve a két Fogl, Zsengellér Gyula, Szusza Ferenc, Göröcs János vagy Törőcsik András került egy lapra napjaink képviselőivel, akik között tizenöt, jórészt teljességgel ismeretlen légiós (Blazic, Heister, Spirovski, Frimpong, Petrjak, Lanzafame, Gorriaran, illetve Pajovic, Pauljevic, Bojovic, Burekovic, Nwobodo, Sankovic, Onovo, Beridze), valamint egy honosított brazil (Leandro) volt; ez híven tükrözi a szóban ki tudja, hányadszor, de most már aztán igazán új alapokra helyezett hazai utánpótlás-nevelés hatékonyságát. Napjaink kétségkívül legkiválóbb futballista-képességű külföldijét, az 1-0-ás mérkőzést kapufás góllal eldöntő Davide Lanzafamét annak köszönheti a magának morálisan majdnem mindent megengedő magyar labdarúgás, hogy az itáliai játékos fogadási csalásban játszott szomorú szerepet hazájában.
S még valami a húszezerről. Az most úgy tűnik fel, mint maga a csoda, valaha viszont arra volt jó, hogy megszüntessék a kettős rangadókat. A hatvanas években 46 400-ra, a hetvenesekben 34 500-ra rúgott a zöld–lila derbik átlagos nézőszáma, majd nyolcvanhétben bizony azért ért véget a Népstadion dupla műsorainak sora, mert az addigi utolsó tíz „kettősön” már csupán ilyen „kimenő” adatokat lehetett feljegyezni: 20 000, 20 000, 25 000, 20 000, 8000, 20 000, 35 000, 25 000, 35 000, 15 000. A búcsúelőadáson, az 1987. május 2-án, szűk egy évvel a mindmáig utolsó magyar vb-szereplés után rendezett Újpest–Honvéd, FTC–Vasas programon 30 ezren voltak kíváncsiak (figyelem!) Szendreire, Kardosra, Détárira, Kovács Kálmánra, Pintérre, Dzurják „Csöpire”, Komjátira, Mészölyre. (Nem Kálmánra: Gézára.) S a Népsport másnap tűnődve jelentette: „A látottak után nem biztos, hogy valamennyi néző úgy ment haza, kár a kettős rangadókért.” Az azóta eltüntetett Népszabadságban pedig ez jelent meg: „Akadt néhány perc, néhány megmozdulás a két találkozó 180 percéből, amely a jó futballra emlékeztetett.”
A régi rendezvényekkel egybevetett mostani parti után összehasonlíthatatlanul nagyobb lelkendezés zajlott. (Mármint a vivát örökös bajnokainak körében.) Míg Litauszki Róbert, az Újpest csapatkapitánya váratlanul közbe nem szólt: „Gyengébb mérkőzés volt, de mi még azt is alul tudtuk teljesíteni, amit az ellenfél játszott – mondta, kiábrándítva az ujjongókat. – Ennyivel jobb volt a Ferencváros, nem tettünk azért semmit, hogy gólt szerezzünk. Az elmúlt hetekhez képest ez egyenlő a nullával. Önkritikát kell gyakorolnunk, és fel kell állnunk ebből a sz...rból.”
A záró gondolat ajánlható mások szíves figyelmébe is.
