A Telecom új székháza Budapest és egyben Magyarország legnagyobb irodaépülete lett a 104 ezer négyzetméterével, 4500-an dolgoznak majd benne, de további „leg” vele kapcsolatban a bejáratát kihangsúlyozó hét, egyenként 22 méter magas pillér, illetve a falait képző, több mint 15 ezer négyzetméteres üveghomlokzat.
Ezek a tények. Pontosabban azok a furmányos kiemelések, amit minden píármunkás még éjszakai álmából felrázva is azonnal fújna az elé tett több oldalas leírásból. Meg a tetőn kialakított futópálya, ami körülöleli a belső udvart, meg a nyolcadik emeleti fitneszközpont, ahonnan a másik udvarban lévő mesterséges tóra is rálátni – a zöldfelület mellett.
Na, de mi a mi nézőpontunk? Hol vagyunk, hol állunk mi, a kívülállók?
Mert nem mindenki használ harmincas telefont, még kevesebben használják majd belül is rendszeresen az új irodatömböt, egyszerű városlakóként viszont sokkal többen vagyunk, akik ezután évente sokszor néznek majd fel rá, és igyekeznek eldönteni a „tetszik – nem tetszik” örök kérdését. Ilyenkor a legmeglepőbb szempontok érvényesülhetnek: szépen csillog, de túl nagy. Imponálóan merész azokkal a vékony óriáslábakkal, de minek kell ilyen pipaszár lábakkal elcsúfítani? Satöbbi. De biztos, hogy nem önmagában a homlokzati csillogás, a 4500 dolgozót magába nyelő méret a döntő. Ez inkább a felületi esztétika, pedig nekünk, kívülálló és civil városlakóknak is vannak nagyon is praktikus szempontjaink, hiszen a város egy jelentős kereszteződése alakult át hirtelen. (Na, jó nem hirtelen, mivel évekig épült, lehetett szokni a gondolatot.)
De nem árt meghatározni ezeket a laikus kívülálló, ám városlakói pozíciókat: most akkor mi történt itt a mi szemszögünkből nézve?
Korábban egy méretes és dinamikus placc adott imponáló perspektívát a Groupama Aréna tömbjének, ami főbejáratával ugyan elfordult a Könyves Kálmán körúttól, de a 15 tonnás acél Fradi-sassal éppen ez adta a jóleső térérzést. A kitárt szárnyú totemállatot, ami karmai között egy labdával éppen azt a valóságos pillanatot idézi meg, amikor a sas a zuhanórepülésből lefékez, hogy lecsaphasson áldozatára… Szóval a Fradi sast simán száműzték innen egy oldalsó sarokba, ahol már egyáltalán nem abban a hatalmas térben áll, ahová gondos és számítógépes modellezés után helyezték. (Mert az volt az ideális helye, a mindenhonnan megfelelő rálátással, és mögötte a szikáran technokrata, de látványosan áttetsző szerkezetű stadionnal.)
Aztán jött a rejtélyes szabályok szerint működő ingatlanbiznisz, és mindezt eltakarította. Na, jó, megszüntette-átalakította, az örökösen változó város szabályai szerint tovább építette.
És akkor ebből következik a következő kérdés: sikerült-e tromfolni azt a korábbi imponáló látványt? Az ország legnagyobb irodaépületéhez a szakmából is leg-ek álltak össze: az egyik legnagyobb ingatlanfejlesztő, a WING Zrt., a legnagyobb kivitelező cég, a Market Építő, tervezője pedig az egyik legnagyobb és legpatinásabb magyar építésziroda, a KÖZTI egyik stúdiója, a TIBA Építész Stúdió volt, élén a 2016-ban, fiatalon elhunyt Tiba Jánossal. (Cikkünk egy korábbi változatában tévesen Tima Zoltán neve szerepelt. Az érintettektől elnézést kérünk!)
A félreértések elkerüléséért: nagyon nagy épületet igen nehéz tervezni, márpedig ennek a tervezőirodának – az Andrássy úti Párizsi Nagyáruháztól a Váci úti irodaóriás Váci Greens tömbjéig – volt ebben tapasztalata.
És ez látszik is. Az egynek látszó tömbbe valójában három épületet szerkesztettek egybe, ott pedig kisvárosra való dolgozó tömeget kellett problémamentesen elosztani. Ezért a hatalmas üvegfelületek és a belső udvarok: ahol 4500 embert kell leültetni természetes fényforrásokat (is) biztosító ablakfelületek mögé, ott nem egyszerű a homlokzatszaporítás. A lényeg tehát itt befelé szól – a tengernyi funkció és technológia észrevétlen és nehézkedésmentes elhelyezése –, miközben mi kívülről nézzük ezeket a tükröződő gigafelületeket és azon morfondírozhatunk, vajon nyerünk vagy vesztünk ezzel az aktuális városképváltozással? Az új látvány mellett vajon kapunk-e valami új köztéri funkciót is itt az elvesztett helyén, vagy csak a körúti homlokzatot nagyvonalúan megtörő beugrásokban futó reklámokat bámulhatjuk? Egyébként éppen ezek a merész szerkezeti bevágások teszik – ha nem is különlegessé, de – impozánssá ezt az óriástömböt. Ugyan mindent a statika ural, mégsem látszik elsősorban unalmas dobozformának látszik – erről hatásosan elvonja a figyelmet a méretekhez méltó, bejárati oszlophangsúly.
Aki pedig a Fradi-stadion kitakarásával járó új helyzeten nem tud túl lépni, jobb ha tudatosítja: így működik egy nagyváros. Jóra jöhet jó és rossz is, eltűnnek a régebbi szeretett és rettenetes épületek, de nem biztos, hogy a helyükre még szerethetőbb, vagy kevésbé rettenetes jön.
A Telecom egyébként, ha jól tudom, kéttucatnyi helyről költözteti össze különböző részlegeit, leányvállalatait – az egyik például az a Krisztina körúti székház, ami már a kortárs építészet klasszikusai közé is bevonult. Húsz éve Balázs Mihály egy 1954-es – amúgy funkcionálisan jól áttekinthető szocreál irodaházból alakította át a Matáv-utód számára úgy, hogy a ház külső megjelenésén alig változtatott, miközben az épületet főszereplőjévé az üvegtetővel fedett udvar-aulát tette, az unalomig ismert középfolyosós irodaház szervezést pedig befelé is néző irodákkal váltotta fel. A Könyves Kálmán körúton mintha ezt az ottani felülről világított, dinamikus aulahangulatot is visszaidéznék – és ha ez igaz, az már valóban az építészek elegáns jutalomjátéka.
Egyébként a Krisztina körúton az a bizonyos ’54-es szocreál irodatömb is valami korábbi helyére épült: a Karátsonyi-palota Buda egyik leglátványosabb neoromantikus épülete volt, amíg 1938-ban leégett. Helyén még elkezdték egy német birodalmi iskola építését, hogy aztán abból a világháború után az a szocreál lehessen, ami. Így megy ez.
