A modern meghatározások mesterei rájöttek ugyanis, hogy semmiképp sem tudják ellensúlyozni, pláne nem képesek elrejteni a hazai futball sorozatos kudarcait, melyek – sajnálatos módon – éppen akkor kulmináltak, amikor a kabinet stratégiai ágazattá nyilvánította a sportot, és soha nem látott pénzek kezdtek ömleni a kedvező változáson csak a benne élők jóléte tekintetében áteső labdarúgásba. Mert még a korábbi legzivatarosabb időkben sem fordult elő, hogy a válogatott két egymást követő évben négy olyan kvalitású ellenféltől kapjon ki, amilyen Andorra, Luxemburg, Kazahsztán, Finnország – az ugyancsak ehhez a korszakhoz tartozó, szintén páratlan hollandiai 1-8-at már nem is említjük –, s a 2011-től számított „megújulás” terméke a kupacsapatok júliusi, augusztusi kiselejtezése, amely hat évenként megtörik egy magyar képviselő csoportkörös szereplésével (a másik három reprezentáns persze akkor is sehol).
Mivel e folyamat szűnni nem akar, az okosok kifundálták: ha győzelmeket továbbra sem lehet ünnepelni, akkor örüljünk a vereségeknek! Ez a törekvés széles körben ugyanolyan kudarcra van ítélve, amilyen balsikeres az utóbbi harminc – s kiváltképp az utóbbi tíz – év magyar labdarúgása, mivel a lakosság túlnyomó részét nem érdekli a hazai futball, az utca embereinek döntő hányada még a most éppen „európai” fehérvári együttes összeállítását sem tudná felmondani. Azok körében viszont, akik legalább bekapcsolják a tévét az itthoni meccsek közvetítésekor, talán lehet remény valamiféle átállításra, hiszen hogy néz az ki, ha folyton csak búsongunk; fel a fejjel, büszke magyarok vagyunk, nem igaz? Büszkék persze akkor voltunk igazán, amikor – hosszú évtizedeken át – a világ legjobbjai közé tartoztunk e sportágban, de azoknak a dekádoknak régen végük, az új kor más megközelítést kíván. A korszerű jelzés így szól: ha úgy éreznéd, a futball nem tesz boldoggá, akkor benned van a hiba, ringasd el magad!
Mennyivel könnyebb életem lett volna, amennyiben erre valaha rájövök... Már 1979-ben fütyörészve távozom az amerikai amatőröktől elszenvedett kínos 0-2 után – a valóságban (teljességgel helytelenül) lesújtottan hagytam el a Népstadiont –, és egyenesen kivirulok, mondjuk, 1992-93 óta. Abban a két esztendőben az izlandiak oda-vissza megverték a válogatottat a vb-selejtezőcsoportban. A szigetországiak az idő tájt mai „andorrai” szinten mozogtak: amikor Reykjavíkban először megláttam a Laugardalsvöllurt, azt hittem, az az edzőpálya. (Azóta kétszer felújították, most 15 ezres, kényelmes stadion, de akkor az egyik oldalán tribün sem volt, mobil lelátókat telepítettek a mérkőzésekre.) Egy faépületben találtam egy embert, megkérdeztem: tart-e ma edzést az izlandi csapat. Mondta, hogy nem, mert korántsem teljes az állomány, néhányan még a munkahelyükön vannak, a kamionsofőr kerettag pedig valahol vidéken fuvaroz... Honnan tudja? – érdeklődtem. „Uram, azért tartom itt a frontot, mert én vagyok a főtitkár...”
Tavaly Andorrában tehát visszaugrottunk negyedszázadot, de oda se neki; ha nem lennénk oly megvethetően csüggedésre hajlamosak, akkor végigdanásszuk a huszonöt évet az 1994-es eindhoveni 1-7-től az 1997-es Üllői úti 1-7-ig; az 1999-es vaduzi 0-0-tól a 2006-os máltai 1-2-ig; a 2001-es jordániai 1-1-től az észtek elleni 2003-as hazai 0-1-ig; a 2007-es moldovai 0-3-tól a 2010-es amszterdami 1-6-ig.
S akkor már itt vagyunk a sikerkorszaknál.
Miközben nem ejtettünk szót a klubcsapatok hányattatásairól, amelyek kétségkívül méltók voltak az utóbbi esztendők „diadalaihoz”, a 2006-os Újpest–Vaduz 0-4 például nyilvánvalóan konkurált az FTC–Zeljeznicar 0-1, 0-2-vel (2015), a Torpedo Zsogyino–Debrecen 1-0-lal (2016) vagy a Niederkorn–Honvéd 2-0-lal (2018). A tárház hatalmas, ha dagadnia kell a kebelnek, akkor dagadhat, akár az óriásoké.
Haladhatunk sugárzó tekintettel, kérlelhetetlen optimizmussal a dicső jelen és a még magasztosabb jövő útján.
