Perecet tessék! Tessék a sós perec! – kántálta az idős asszony a mozi üléssorai között le-föl sétálva. Nyakában egy tálca lógott, s ha jól emlékszem, 1 forintért lehetett a többnyire száraz csemegéhez jutni. Szinte minden mozgóképszínházban volt pereces néni, talán csak az előkelő premiermozikban nem kínálták portékájukat. A ’60-as, de még a ’70-es években is a nagy film előtt végig kellett szenvedni a filmhíradót, amelyből egyebek mellett tájékozódhattunk a szovjet tudósok legújabb világraszóló eredményeiről, megtudhattuk, hogyan szorgoskodnak a munkásokkal szövetséges parasztok a földeken és milyen találmányokkal segítik az esedékes ötéves terv sikereit a haladó értelmiség tagjai. No és persze nem hiányozhattak a kedves, kis színes filmriportok sem. A nagyfilm előtti szünetben ismét feltűnt a pereces néni és a késve érkező nézők is elfoglalták helyüket. A filmhíradó után gyakran még egy rövidfilm, vagy rajzfilm következett. Én például a mai napig emlékszem a Mindent tudni akarok című, szovjet ismeretterjesztő rajzfilm írás kialakulásáról szóló epizódjának kezdő képsoraira.
A srácokkal a Bocskai úti házból törzsvendégek voltunk a Bartók Béla úti Bartók moziban, ami a Móricz Zsigmond körtér tőszomszédságában üzemelt. Igazi, a régi világból ránk maradt polgári miliőt sugárzó premiermozi volt, az előcsarnokban büfével. Beszereztük a kellő mennyiségű Dunakavicsot avagy Zizit. A csengetés után pedig a bársonyüléseken elterpeszkedve, a csörgős-zörgő celofán tasakból csipegetve drukkoltuk és röhögtük végig Piedone kalandjait. Véget nem érő vitákat folytatva arról, hogy Pidonénak, vagy Piedonénak kell ejteni a mackós, kedves, de kemény öklű hős nevét. Kilépve az utcára pedig egymás szavába vágva éltük újra a legjobb jelenteket, ahogy Piedone fagyasztott hallal tanítja móresre a rossz fiúkat és az egyik delikvens, elkerülendő a nevelő célzatú ütleget, inkább saját maga mért csapást a jeges tekintetű hallal önnön fejére.
Néha azonban elcsángáltunk egészen a Bartók Béla út végére, a Haladás moziba. Oda már nem az úri közönség, inkább a kevésbé tehetősek jártak. Mivel nem dúskáltunk a zsebpénzben, az ilyen kalandozások során többnyire 1-2 forintos jegyeket vettünk, amelyek az első két sorba szóltak. Az sem zavart minket különösebben, hogy a széksorok alul egy deszkával is össze voltak kötve a nagyobb biztonság kedvéért. Így amikor valaki lehajolt a padlóról felszedni a leejtett bélást (2 forint) az egész sor nyikorogva kicsit előredőlt.
A Haladás úgynevezett utánjátszó mozi volt, vagyis amikor a frissen a premiermozikba kerülő filmek lecsengőben voltak, akkor vitték az oldalkocsis motoros futárok a kópiákat az efféle, kissé már lerobbant mozikba. Az agyonjátszott filmszalagok olykor megadták magukat a sorsnak és elszakadtak. Ilyenkor a közönség hangos füttyszóval és kiabálással serkentette gyors újratöltésre a mozigépészt.
Kinőve a kamaszkorból már sokat portyáztunk a város mozijai között. Kedvenceink voltak a Toldiban a Bergman-filmek, a Filmmúzeumban Antonioni Nagyítása és a Zabriskie Point, a Puskinban a Stuart Hagmann rendezte Eper és vér. A Tinódiban a doboz fogságából kiszabadult kultikus Bacsó-filmet, a Tanút röhögtük végig. Mivel az 50-es években még csecsemők voltunk, Pelikán elvtárs és Virág elvtárs panoptikumfigurája nekünk már nem félelmetesen, hanem nevetségesen hatott. Hozzá fogható csak Keleti Márton A tizedes meg a többiek című örökzöldje volt. Nehéz megmondani, melyik film szellemes kiszólásaiból ment át több a köznyelvbe.
A Vörös Csillag mozi árkádjai alatt több moziba is lehetett jegyet venni és a pénztártól némi távolságra jegyüzérek árulták zsebből a kurrens filmekre a jegyeket csillagászati áron, 80-100 forintért darabját.
Az élet és a nyári diákmunka úgy hozta, hogy Gyuri bátyámmal kicsit a színfalak, vagyis a vetítővászon mögé pillanthattunk. Már nem emlékszem, hogy éppen melyik gimnázium járt belém (©Karinthy Frigyes), amikor - talán ’71 nyarán - a Fővárosi Mozgókép Vállalat - ha jól emlékszem a nevére – Dob utcai szervizében kaptam diákmunkát. A szakikkal jártam a mozikat és büszkén vittem a szerszámos táskát. Akkor jártam először és máig utoljára a mozik gépházában. Megcsodáltam az akkor már korszerűnek számító xenonlámpás vetítőgépeket. Döbbenten láttam, hogy két gép van minden moziban és egy-egy tekercs film alig 10-20 perces, a mozigépész pedig ördögi ügyességgel vált át az egyik gépről a másikra. A nézők szeme, agya fel sem fogta a cserét.
Gyuri bátyám viszont ’72. februárjában fél évig munkakönyves alkalmazottja, sőt, a pesterzsébeti Kossuth mozinak üzemvezetője is volt. Fregoliként, vagyis helyettesítőként pedig az előkelő, belvárosi Puskin moziban is eltöltött némi időt. Bizalmi feladati közé tartozott egyebek mellett, hogy a főnök három foxiját sétáltassa.
De ez szanatórium volt az erzsébeti lerobbant külvárosi műintézményhez képest. Az iroda ugyanis a filmvászon mögött nyílt, így ahányszor ki-, vagy bement a bratyó, a negyedosztályú westernek tükörképét kellett mindannyiszor elszenvednie. Gojko Mitić-csel a népszerű jugoszláv indiánnal senki nem nézett annyiszor farkasszemet, mint ő.
Azóta sok mozira kiírhatták volna a Vége, a Konyec vagy a The End feliratot, néhánynak pedig már a hűlt helye sincs meg. De a mozi örök, nem tűnt el, csak átalakult.
