Jazz-produkciók esetében gyakran – túlnyomórészt jogosan – mondják a szakértők, hogy a műfaj olyan, mint egy hatalmas olvasztótégely. Szinte korlátok nélkül képes magába szívni más stílusok (klasszikus zene, pop, rock, blues, zenés színház) motívumkincsét – feltéve, hogy a ritmika és a harmóniafűzés megfelel a jazz törvényszerűségeinek. A többszörös Grammy-díjas brazil énekesnő és zongorista, Eliane Elias régebben felvett, de eddig kiadatlan albuma azonban még ebből a sorból is kilóg: a maga korában fantasztikusan sikeres musical, az 1965-ben Washingtonban bemutatott, több ezres előadás-szériát megért La Mancha lovagja legismertebb betétdalait ülteti át a latin jazz kontextusába. Ráadásul énekhang nélkül, hiszen Elias ezúttal – tudatos elhatározásból – „csak” zongorázik. Ilyenkor azért rezeghet a léc: egyrészt nagyon könnyen megsérülhet az eredeti mű karakterisztikája, másrészt sokan úgy gondolhatják, az előadók eredeti ötlet híján nyúltak egy bombabiztos sikerdarabhoz.
A Music from Man of La Mancha esetében azonban nem kell aggódni, mert az improvizatív feldolgozás az eredeti musical szerzője, Mitch Leigh kifejezett kérésére (és részleges felügyelete mellett) készült, a közreműködő zenészek pedig olyan mesterségbeli tudással és stílusismerettel rendelkeznek, hogy a dalok átírása nem lehet más, mint autentikus és mívesen kidolgozott. Elias két különböző ritmus-szekcióval dolgozott együtt az albumon. Öt számot a műfaj abszolút elitjébe tartozó Eddie Gomez bőgős és Jack DeJohnette dobos, másik négyet pedig az itthon kevésbé ismert – Elias férje (Marc Johnson) és a japán Satoshi Takeishi alkotta – páros társaságában vett fel. A Broadway-soundot latin-amerikaiba fordító törekvéseket markánsan erősíti a legendás Weather Report zenekarban befutott Puerto Rico-i ütőhangszeres, Manolo Badrena intenzív jelenléte a kilencből nyolc tételben.
Elinane albuma a komponista, Mitch Leigh, valamint a kotta- és a lemezkiadó közötti jogi viták miatt végül csak a szerző halála után jelenhetett meg. A rajongóknak – sőt a kifinomultabb ízlésű jazzkedvelőknek – azonban megérte várni, mert Elias és zenésztársai nem elégedtek meg azzal, hogy a közkedvelt bossa nova eszközkészletéből merítsenek. Jó példa erre a Little Gossip című tétel, amelyben az előadók a műfajtörténetileg fontos, de mára teljesen elfeledett, Recife városához kötődő frevo műfajához, annak bonyolult ritmusképleteihez fordultak. Aki pedig egy hangszeres jazzlemezen is slágert keres, annak ott a The Impossible Dream, amit Eliane Elias minden (a szövegből és a szituációból egyébként következő) drámai túlzástól, érzelmi kitöréstől megfosztva, egyszerű eszközökkel szólaltat meg.
