„Érdemes még élni ebben a megromlott és megrontott világban? – tette fel a kérdést újra meg újra az író” – áll Rónay László Márai Sándorról a Népszavában tavaly augusztusban megjelent írásában. A lapunkban rendszeresen publikáló József Attila-díjas irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár 81 évesen, 2018. szeptember 17-én hunyt el. Az említett kérdés Rónayt is nyomasztotta, több írásában ezt nem is rejtette véka alá, de elsősorban megmaradt kedvenc tudományánál, az irodalomnál. Az édesapjától, Rónay György, költő, író, műfordítótól örökölt irodalom iránti érdeklődés és szenvedély egész pályáját végigkísérte.
1962-ben az ELTE magyar-latin szakán végzett. Az egyetem elvégzését követően 1962-től 1970-ig Bicskén általános iskolában (egyebek mellett szegregált) cigányosztályban tanított. 1970-től 1973-ig a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vett a Nyugat kiállítás rendezésében, feldolgozta Gellért Oszkár és Füst Milán hagyatékát (utóbbit Parancs Jánossal). 1957-től jelentek meg írásai a Vigiliában. Siki Géza néven „Zenei jegyzetek” címmel kapott rendszeres publikálási alkalmat. A későbbiekben is rendszeresen írt többek között a Vigiliába, a Jelenkorba, az ÉS-be, a Népszabadságba, s a legutolsó időkig lapunkba is. 1973-ban az MTA Irodalomtudományi (akkor még: -történeti) Intézete modern magyar irodalommal foglalkozó osztályára került. Fő feladata A magyar irodalom története 1945-1975. segédszerkesztése, majd – Béládi Mikós halála után – szerkesztése. Emellett a nyugati és tengeren túli magyar irodalmak történetét dolgozták föl. Folytatta a Nyugat harmadik nemzedéke íróival foglalkozó írásait és könyveit, édesapja nyomában a XX. század katolikus szellemű írói életműveinek feldolgozásával párhuzamosan. Számos monográfiája jelent meg, Kosztolányiról, Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, s ő volt a korábban is említett Márai Sándor egyik legjelentősebb kutatója. 1991–1998 között az Új Ember főszerkesztőjeként dolgozott. 1990-től az idei év nyaráig az ELTE Modern Magyar Irodalom Tanszékén oktatott, előbb egyetemi tanárként, tanárként, nyugdíjazását követően professor emeritusként. Nagyon szeretett tanítani, előadásain, szemináriumain nagy lelkesedéssel vettek részt a diákok, még akkor is sokan látogatták óráit, amikor már csak otthonában tudta azokat megtartani. Számos kitüntetést kapott. Többször hangoztatta azonban, az igazi örömét családjában élte át, főorvos feleségével, tanár lányaival, és újságíró fiával, aki lapunk rovatvezetője.
Rónay László írásai, s hangja nem csak lapunkból, hanem ebből a „megromlott világból” is nagyon hiányozni fog.
