Ahogy elcsendesedik a háború Szíriában és Irakban, úgy erősödik fel egy újabb háború réme, amelynek főszereplője a víz. Szíriának és Iraknak olyan elvárásai vannak Törökországgal szemben, ahonnan a Tigris és az Eufrátesz folyók erednek, amelyeknek az nem akar eleget tenni. A konfliktus nem újkeletű, de a belső problémáival küszködő Szíria és Irak eddig nem volt abban a helyzetben, hogy követeléseinek nyomatékot adjon. Most sem elsősorban valamelyest megerősödött helyzetük sarkallja őket a hangosabb kiállásra, hanem a vészesen súlyos helyzet, amelyet a vízhiány idézett elő.
Az Asharq Al-Awsat vezető arab nemzetközi újság hasábjain megszólaló szíriai szakember, Nabil al-Szamman arra emlékeztet, hogy 2011-ben a szárazság és a hatóságok rövidlátása Szíria keleti felében, az Eufrátesz völgyében felkeléshez vezetett a központi kormányzattal szemben. A nyugati világ, Törökország és a Perzsa öböl arab országai a felkelők mellé álltak. A polgárháború a vízi infrastruktúrát végleg lerombolta. Irak is megszenvedte a háborút, amely lehetetlenné tette számára, hogy a vízhiányra megoldást találjon. Ami viszont Törökországot illeti, mindvégig sikerült ellenőrzése alatt tartania a térség vízkészletét, sőt hozzálátott a grandiózus dél-keleti anatóliai terv megvalósításához.
Az Európa és Ázsia fő területei között hídszerűen elhelyezkedő Anatólia ideális terep az elképzelés kivitelezésére. 22 gátat és 19 villanyerőművet szándékoznak létesíteni, amivel majdnem a felére csökkentik azt a vízállományt, amely a régió fő folyamainak az alsó szakaszán elhelyezkedő Szíriát és Irakot látná el vízzel. A modern Törökország alapítójának, Mustafa Kemal Atatürknek álmát most Erdogan elnök akarja megvalósítani.
Szíria minden igyekezete, hogy megállapodásra jusson Törökországgal a víz elosztásáról, eddig kudarccal végződött. Pedig már 1962-ben nekirugaszkodtak a tárgyalásoknak, de a politikai szembenállás mindig zátonyra futtatta azokat. Szíria és Irak is szeretett volna kompromisszumra jutni az Eufráteszt illetően, de közös stratégiájuk hiánya Törökország malmára hajtotta a vizet.
Nabil al-Szamman terjedelmes cikkében a törökök fő érvelésére hívja fel a figyelmet: az ő földjeik termőképesebbek, mint a szomszédaiké, ezért nekik több víz is jár. Olyan ez, mint a Perzsa öböl arab országainak magatartása az olajjal. Süleyman Demirel miniszterelnök már 1992-ben kijelentette: Az a víz, amellyel a Tigris és az Eufrátesz látja el Törökországot, török. Mi sem mondjuk meg Szíriának és Iraknak, mit szeretnénk, hogyan osszák el az olajukat. Nekik sincs joguk azt követelni tőlünk, hogy osztozkodjunk a vízkészletünkön.
Az Asharq Al-Awsat című lap szerint a XXI. században annyira elmérgesedett a helyzet, hogy 2010-ben a NATO már reális lehetőségként számolt azzal, hogy szír és iraki csapatok törnek be Törökországba. Ma egy ilyen lépésnek sokkal kisebb a valószínűsége, azonban a belső helyzet normalizálódása az eddiginél jobban fel fogja vetni a vízhiány megoldásának a szükségességét. Figyelembe véve, hogy Damaszkuszban és Bagdadban is a síiták vannak hatalmon, nem fog nehezükre esni a szunnita Törökországgal szembeni szövetség. A szerző azonban túl optimista, amikor ettől a szövetségtől azt reméli, hogy megfosztja majd Törökországot a víz feletti dominanciájától. Erdogan ugyanis nem arról híres, hogy a fenyegetések súlya alatt meghátrálna. Ellenkezőleg.
A vízért kirobbanó háború lehetősége nemcsak a Közel Keleten fenyeget. Az orosz média már tavaly arról cikkezett, hogy fennáll a háborús konfliktus veszélye Közép-Ázsiában a volt szovjet köztársaságok között. Kirgizisztán és Tádzsikisztán folyói felső szakaszainak hatalmasak a vízkészletei, míg Üzbegisztán, Türkmenisztán és Kazahsztán vízhiánnyal küszködik.
Egyre rosszabb a helyzet Afrikában. A négymillió lakosú Fokváros víz nélkül maradhat az év végére.
AZ ENSZ felmérése szerint több mint kétmilliárd ember nem jut elegendő vízhez. Miközben a vízkészlet csökken, az emberiség lélekszáma folyamatosan emelkedik. Ötven év múlva mintegy 9 milliárdan élnek majd a földön, a víz értéke pedig az aranyéval fog vetekedni.
