Út szélén festő gyerekek, szüretelő gazdák, osztálytermi foglalkozások – szokványos felvételek a mindennapi életünkből. A Ludwig Múzeum Közös ügyeink című 2018 elején megrendezett kiállítása, és a mögötte álló négyéves nemzetközi program (CAPP – Collaborative Arts Partnership Programme) azonban olyan megvilágításba helyezte ezeket a hétköznapi helyzeteket, amelyektől szemléletformáló, együttműködésre sarkalló, közösségépítő projektekké váltak. Ennek beszámolóit, kutatásait, s leginkább történeteit, fotóit tartalmazza az a most megjelent kötet, amely hét művészeti kezdeményezést tár elénk, kilépve a múzeum falai közül.
A képzőművészek és az általuk meglátogatott közeg különféle módokon alkotott csoportosulásokat, melyekből akár baráti kapcsolatok is kifejlődhettek. Míg egyesek azt modellezték, mit jelent a közösség, és hogyan lehet kreatívan feloldani az alkotói munkák során felmerülő konfliktusokat (Arborétum), addig mások a helyi tudás és alapanyagok felhasználásával építettek környezetbarát pavilont az oszkói Gyüttment Fesztiválra (Folytatjuk?). A látássérültek és látók közti kapcsolatteremtés volt a Meglátjuk! középponti eleme, hasonlóan a Művészek az osztályteremben című projekthez, amelynek keretében többek között hallássérült gyerekekkel foglalkoztak a művészek. Utcai Dávid ez utóbbi résztvevője elmondta, nagy élményt jelentett számukra a vizualitás, mint közös nyelv megtalálása.
Az Úszó ház és a Sárkány Lee projektek egy korábbi történet életre hívását tűzték ki célul. Előbbi esetben az örökség, a család és az otthon fogalmain keresztül hozott létre egy vízre bocsátott házat a régi bányászfalu lakóiból, helyi gyerekekből és értelmi sérült fiatalokból álló csoport. Az utóbbi keretében pedig az öngyilkosságot elkövető Kolompár István képregényének színházi előadását alkották meg Komlón, Kolompárhoz hasonló helyzetű fiatalok együttműködésével. A projektek nemzetközi voltára az egyik legjobb példa lehet a Berlinben élő Antje Schiffers által hazai libatenyésztőknek, dinnyetermesztőknek, borászoknak ajánlott barter („Szeretek gazda lenni, az is szeretnék maradni”), amelynek keretében a művész festményt készített a gazdák házáról, s cserébe azok kisfilmet készítettek a munkájukról.
A beszámolókból kitűnik, a közös munka hatására megváltozott a résztvevők kortárs művészetről, valamint a múzeumok szerepéről való gondolkodása, s megnyíltak előttük a projektek lehetőségei. Így a „közös ügyeink” nem csupán jól hangzó jelző maradt, valódi társadalmi felelősségvállalás és mindannyiunkat érintő, hétköznapi pillanatok állnak mögötte. A bemutatott művek legfőbb üzenete, hogy amint a művészek kiléphettek alkotói, s a hallás- vagy látássérült gyerekek a többségi társadalom által megszabott keretekből, úgy érdemes a nézőnek is kimozdulnia előfeltevéseinek hálójából. Így eshetett meg a Szijártó Zsolt, kultúrakutató által elmesélt eset is: körbenéztem egy osztályteremben, és azt vettem észre, hogy egy kínai kislánnyal amőbázom.
