A Saul fia az Oscarral bezárólag minden díjat megnyert, amit csak lehetett. Sikerült elengednie?
Most már igen. A pillanat, amikor úgy éreztem, megtörtént, akkor volt, amikor befejeztük a Napszálltát. A Saul által felhalmozódott energiát meg kellett próbálnom magamban minél kisebb lángra állítani. Még tartott a sikerszéria, de közben már készült az új film.
A Napszállta kezdetének alapvetése: Budapest virágzó világváros, egy csodálatos civilizáció része. Ám mikor a néző követni kezdi a főhőst, Íriszt, csak a sötét oldalt láthatja. Ez eléggé nagy ellentét.
Azt mondja, már az első jelenetek sötétek? Érdekes. Igaz, minden jelenetben, kompozícióban van némi nyugtalanság, de úgy vélem, a világosságból indulunk.
A párbeszédek is különösek: rengeteg kérdésre nincs szóban válasz, tőmondatok sorozatát halljuk. Ezzel teljesen szembe megy azzal, ami most, a történetmesélős filmek világában „kötelező”.
Az elmúlt harminc évben túlságosan akadémikussá vált a forgatókönyvírás. Európában is: a finanszírozás elején a producerek, támogató szervezetek egyértelműsítik, most kizárólag a sztori, az úgynevezett plot az érdekes, a dialógusokat egy bizonyos elv alapján javallott alkalmazni. Azt gondolom, ezzel egyszerűsítenek. A filmművészet megenged olyan kísérleteket, újításokat, amelyek elengedhetetlenek új távlatokat nyitásához. A dialógok ennek a részei. A Napszállta formája természetesen teremtődött: a főhős egy ismeretlen környezetbe kerül. A körülöttünk lévő világ maga a kérdések univerzuma. Válaszokat csak a töredékükre találunk. Írisz az erdőben elveszett leány. Illetve: egy elképesztően makacs ember, akit a saját elvei vezérelnek. Ebből a szempontból Írisz és Saul nagyon hasonló. A rögeszme mindkét filmben megjelenik.
A rögeszmésség mennyire önéletrajzi elem?
Nyilván az. A csökönyösség és a konokság elengedhetetlen a filmkészítésben. Kockázatokat másképp nem lehet vállalni. A klasszikus mesélős, narratív dramaturgia megszüntetése egyértelmű kockázat, méghozzá életveszélyes.
Az én szempontomból van egy konkrét történet: egy lányról, aki a testvérét keresi. A film olyan kalandokból és újításokból áll, amikor megkérdőjeleződnek a megszokott formák. De ez bármilyen művészetre áll. Nem csak a vizualitás terén kell újítónak lenni, a történetmesélésben, a színészi játékban is: hogy a néző eljuthasson a lélek mélyeibe. Ez nekem ma már szinte megkérdőjelezhetetlen „törvény”. Voltak évtizedek, amikor nem volt kérdés, hogy minden kérdés. Ma ez pánikot okoz. Ahhoz, hogy maradandót alkoss, hogy a műved ne egy napig legyen aktuális, fel kell tenni a megfelelő kérdéseket, vállalni kell a veszélyeket. A néző megérdemli, hogy ne mindig a szokványos utakon vezessék őket. Zökkentsük ki a nézőt a megszokottból, hogy találjon új értelmet. Méghozzá önmagában: a válaszok ugyanis nem „kint” vannak.
Többször hivatkozott Friedrich Wilhelm Murnau 1927-es klasszikusára, a Virradatra. Tényleg ennyire régre kell visszanyúlnia?
Nem. Mindössze azt állítom, hogy a néma- és a hangosfilm határán született egy invenciózus mű, ami a civilizáció határairól és elkeseredettségéről beszél. A Virradat nekem meghatározó, de ezzel nem azt mondom, hogy azóta nem készültek értékes művek. A hatvanas, hetvenes és kicsit a nyolcvanas években nem csak egyféleképpen lehetett elmesélni a történeteket. Nézzük csak Bressont vagy Antonionit: az elfogadott, bevett kódrendszerben készült, narratív, elbeszélős szerkezetű filmekhez viszonyítva az ő alkotásaik nagyon különböznek.
Az idei velencei filmfesztivál egyik érdekessége, hogy a versenyprogramot megszállták az amerikai stúdiók művei. Nagyítóval kell keresni az olyan rendhagyó alkotásokat, mint a Napszállta.
Mintha csak Hollywoodban lennénk. Hangsúlyozom: nem láttam a többi versenyfilmet. Ha tényleg kivétel vagyok, azt büszkén vállalom. Velence több kockázatot vállalt idén.
Nem játszott el a gondolattal, hogy a Saul fia sikere után belépjen a fősodor rendszerébe?
Nem zárkózom el. Ám nagy kérdés, hogy ez a monolitikus rendszer megújítható-e a perifériáról. Sok egyéni hangú rendezőt beemelnek, majd végül elnyomják őket.
A Napszálltában az egyik főszerepet a román Vlad Ivanov játssza. Jakab Juli karakterét elvi alapokon bárki, még egy világsztár is játszhatta volna.
A szereplőválogatás során kiderült, hogy Jakab Juli maga Írisz. Hordozza magában egy másik kor jegyeit, egyszerre maszkulin és feminin esszencia. Egy idegen. Ez nagyon nagy minőség, ritka a színésznők között.
A Napszállta egyrészt képi világában tér el az összes többi velencei versenyfilmtől, másrészt az analóg film lehetőségeit használja ki maximálisan. Csak erre a filmre tudom azt mondani: vizuálisan gyönyörű.
A világ, amelyben élünk, az sem virtuális, hanem nagyon is fizikai. A celluloid alapú mozgóképnek van fizikai, kémiai és optikai aspektusa, a Napszállta ezért valóban kitűnik a sok számítógépes, digitális produktum között. Napról napra azt érzem, a filmkészítés ma már nem más, mint a számítógépes játékipar mellékága. Pedig a mozi más, mint a tévé, az internet, a digitális játékok világa, vagy a virtuális valóság. A filmművészetnek a saját önazonossága szerint kellene tovább fejlődnie, nem átvett szisztémák szerint.
A Napszállta szerkezete mögött mi volt az elképzelés?
A Napszállta formavilága olyan, mint a Naprendszeré, amelyben a planéták keringenek egymás mellett: Írisz egy elveszett lény a végtelen kozmoszban. Ez megjelenik a rendezésben, a világításban is. Írisz, amikor visszaveri a fényt, sötét árnyékot is vet. A film kontrasztjában is megjelenik ez az állandó mozgás: a fény és a sötétség folyamatos találkozása, az ütközési pontok. A mozgás állandó: ez volt a vízióm.
A Saul fia esetében azt mondta, többek között azért készítette el a filmet, hogy emlékezzünk. A Napszállta esetében milyen üzenet motiválta?
Az, hogy óvakodjunk.
