A máltai nép históriáját gyakran ábrázolják a történészek drámainak, viharosnak és eseménydúsnak, de a valóságban sötét, nyomasztó, nyomorúságos és sivár is volt – a provokatív felütés egy fiatal máltai történész, Mark Camilleri könyvéből való. A máltai történelem materialista revíziója című vékony kötet megállapításai szinte szentségtörésnek számítanak a hagyományosan katolikus országban, amely kereszténységét Pál apostoltól eredezteti, és büszke rá, hogy évszázadokon át Európa utolsó bástyája volt muszlim hódítókkal szemben. Ám a szerző kíméletlenül szembesíti a mítoszokat a tényekkel.
A hajótörött apostol
Itt van mindjárt Szent Pál legendája, a máltai identitástudat meghatározó eleme. Oly népszerű, hogy a külföldi turistáknak szánt útikönyvek is kiemelik, amikor pár mondatban foglalják össze ötezer év eseményeit. A hagyomány szerint a Rómába tartó apostol hajótörést szenvedett Málta partjainál, Kr. u. 60-ban. A Biblia tudósít arról, hogy a Saulusból Paulusszá vált hittérítő három hónapot töltött a szigeten, és meggyógyította a "barbárok" elöljáróját. Térítésről ugyan nincs szó az újszövetségi szövegben (Apostolok Cselekedetei 28, 1-11.), de a néphit makacsul ragaszkodik hozzá, hogy személyesen ő terjesztette el a kereszténységet Máltán, és a hit azóta rendíthetetlen a Földközi-tengeri szigeten.
Csakhogy a legenda történeti hitele erősen kétséges. Semmi sem bizonyítja, hogy ahol Pál apostol partot ért, az valóban a mai Málta volt-e, vagy egy másik "malet" – a föníciai eredetű kifejezés ugyanis kikötőt, menedéket jelent, és még a középkorban is számos különböző földrajzi helyet jelölt a Mediterráneumban. De ne ragadjunk le a részleteknél. A két évezredes keresztény múlt eszméjén nagyobb hézag is tátong. A kereszténység gyökeret eresztett a római uralom vége felé, de korántsem vált kizárólagossá. 870-ban az arab invázió kipusztította Máltát, lakosait megölték vagy elhurcolták rabszolgának. Sokáig néptelen maradt a sziget, csak egy bő évszázad múltán – a magyar államalapítás idejében – népesült be újra. Méghozzá szaracén (szicíliai muszlim) telepesekkel. Az ő leszármazottaik tértek később a katolikus hitre, nem lelkesedésből, hanem az újabb hódítók (normannok, Anjouk, aragóniaiak) elvárására. A túlélésük múlt azon, hogy felvegyék a kereszténységet.
A Pál-kultusz nem spontán alakult ki: a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendnek tudatosan terjesztette el a 16. században, miután birtokba kapta a szigetet V. Károly német-római császártól. A korszak legerősebb, államként működő katonai szerzetesrendje a "keresztény folytonossággal" legitimálta csaknem három évszázados máltai uralmát (1530–1798), az iszlám nyomait módszeresen igyekezett megsemmisíteni. Ami a tárgyi emlékeket illeti, ez jóformán sikerült is, a régészek csupán néhány gyönyörűen megmunkált arab betűs sírkövet ástak elő. Máig eleven viszont az arab szellemi örökség, a teraszos földműveléstől a jellegzetes édességekig. És a csodával határos módon fennmaradt a nyelv, amely – az erős latin hatás dacára – az arab közeli rokona. A régi főváros, Mdina nevében nem nehéz felismerni az arab medina, "város" szót.
Régi dicsőségünk
A máltai lovagok uralma sem mentes az ellentmondásoktól. Visszaverték a szultán hajóhadát, erődöket és templomokat emeltek, új fővárost építettek, a korszak legmodernebb kórházait és közigazgatását tartották fenn; mindez közismert. Az viszont a ritkán említett tények közé tartozik, hogy a rend fő bevételi forrása a rabszolga-kereskedelem és a kalózkodás volt. Kezdetben a török gályarabságban senyvedő keresztények kiváltására ejtettek foglyokat – cserealapnak, pápai áldással –, ám idővel már üzleti alapon űzték a jövedelmező tengeri iparágat. A lovagok közül sokan korzárok, állami kalózok lettek. Vallettai rabszolgapiacuk vetekedett az afrikai partvidék hírhedt központjaival, Algírral, Tunisszal, Tripolival. Ez nem része a dicső múlt mítoszának, de a teljes képhez tartozik.
Térjünk vissza az idézett könyvhöz, hiszen Camillerit nem a messziről érkezett lovagok, a hódítók érdeklik elsősorban, hanem a meghódítottak, a helyiek. Olyan társadalmat ábrázol, amelyben nincs sok dicsőséges. A nép szegénységben él, írástudatlan, kiszolgáltatott. Az egyháznak korlátlan a hatalma a lélek fölött, a nyomor engedelmessé teszi az embert mindenkori kizsákmányolóival szemben (uralkodók, papok, földesurak, később brit gyarmatosítók). A helyi elitnek sem érdeke a tömegek életkörülményeinek javítása. A szakadatlan robot mellett egyetlen feladata van a szolganépnek: szaporodni, hogy leszármazottaik tovább cipeljék a hátukon a fennálló rendet. Szégyenletes a nők jogfosztottsága és elnyomása. Az urak alattvalóik kiszolgáltatottságára és tudatlanságára alapozzák hatalmukat. Ismeretlen fogalom az egyén önálló akaratából fakadó szabadság.
Nehéz volna nem észrevenni, hogy ez a történelmi lecke nemcsak máltaiakról, nemcsak máltaiaknak szól. Az Európai Unió legkisebb, legdélibb tagállama éppúgy a kontinens perifériája, mint mi, a keleti végeken. Nekünk is jót tenne az ilyesfajta történelmi szembenézés, hiszen szépítés nélkül csak felnőtt nemzet képes gondolkodni, beszélni évszázadok olykor keserves tanulságairól. Félreértés ne essék, nincs baj a romantikus legendákkal – mindaddig, amíg nem válnak kötelezővé hatalmi szóra, hatalmi érdekből. Mert az Elbától keletre éppen ez a helyzet manapság. "Sérelmi emlékezetpolitika" dúl Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Horvátországban, Ukrajnában, mutatott rá a lengyel Adam Michnik Domány András kiváló interjújában (Magyar Narancs, 2018/2.): "A történelmet eszközként használják a jelenlegi hatalom legitimálására. A lényeg az, hogy mi mindig ártatlanok voltunk, és az egész világ összeesküdött, hogy minket seggbe rúgjon. Teljesen egyforma mechanizmus."
A vadállat elűzése
Ez pedig vészesen rossz irány. Ahol a tisztázás elmarad, a kényelmetlen igazságok helyett jönnek az államilag szentesített féligazságok, babonák, hazugságok. A sohasem létezett, utólag kreált "hőskor" előírásos dicsőítése minden fundamentalizmus ideológiai alapja. A felülről vezérelt gátlástalan történelemhamisításra megannyi kortárs példa akad a Szabadság téri emlékműtől a bizarr lengyel holokauszt-törvényig. Láttuk, hová vezetett mindez Jugoszlávia széthullása után, amikor a szerbség évszázados üldöztetését Milosevics rendszere igazolásul használta boszniai rémtetteihez. Vagy vegyük a legutóbbi chemnitzi pogromot: aligha véletlen, hogy a volt NDK-ban zajlott, ahol szőnyeg alá söpörték a nácizmus örökségét. (Az 1933–45 közötti német történelmet bemutató kiállításnak Honecker idején azt a frappáns címet adták: Der Kampf gegen den Faschismus, Harc a fasizmus ellen.)
Pusztító kilátások. Pedig tisztázandó történelmi mítosz és trauma volna bőven nálunk is, a honfoglalástól a hitleri népirtásban való közreműködésen át 1956-ig. Remek alkalmat kínálna az őszinte diskurzusra a közelítő Trianon-centenárium. De hát a hatalom nem csak a középkorban alapozott a sötétségre, a módszer ma is él és virul, az orwelli világban "a tudatlanság: erő". A periférikus társadalmak izolációja nem pusztán földrajzi természetű. Szigetlakók vagyunk mindahányan.
A máltai történész könyvének bevezetőjében Giordano Brunóra, a nagy reneszánsz provokátorra hivatkozik. A Spaccio de la bestia trionfante (A győzedelmes vadállat elűzése, 1584) erkölcsi dialógus a bestiáról, akit nem érdekel az igazság, babonák rabja, önző és ravaszkodó. Vele szemben az az igazságra áhítozó ember áll. Az igazság összetett, bonyolult, néha fájdalmas, súlya alatt az ember parányinak érzi magát – a tudástól mégis megerősödik. Van, ahol ez eretnek nézetnek számít még manapság is, pedig azzal régen megbékéltünk, hogy a Föld kering a Nap körül. Mark Camilleri tabudöntögető "materialista revíziója" szenvedélyes, de tárgyilagos és kulturált vitát indított el Máltán. Éppen ez a provokáció értelme. A szembenézés igénye és esélye irigylésre méltó.
