Egy temetésen elbúcsúzni a halottunktól, ez a szomorú, ám bizonyos esetekben nem elkerülhető helyzet, megköveteli az eleganciát, a nagyvonalúságot és az empátiát. Mindannyian követünk el hibákat, bűnöket, véghez viszünk nehezen megbocsátható tetteket. Mégis egy temetés, a búcsúzás az elengedésről és a megbocsátásról kell hogy szóljon. Az ítélethozatal nem a mi tisztünk. Az már máshol kell hogy eldőljön.
A miniszterelnök nem sűrűn mond temetői búcsúztatót. Nyilván oka van rá, ha erre vállalkozik. Kerényi Imre temetésén megtette ezt a gesztust. Ezzel még nem lenne semmi baj. Kerényi miniszterelnöki megbízott volt, az utóbbi időben a politika felé fordult. Bár épp a temetésén méltón búcsúztak tőle kollégái, tanítványai. A miniszterelnök viszont már nem először háborús kontextusban beszélt végig. A halottat bajtársának nevezte, hozzátéve: „ Jó harcos voltál, tudtál úgy harcolni, ahogy senki más nem tudott”. Persze szó volt az ellenségről is, minősítő mondatokkal.
Mindez egy temetésen és búcsúztatáson, ahol a tanítványok összekapaszkodva énekeltek és a kollégák mélyen gyászoltak. Igen gyászoltak, politikai hovatartozás nélkül, merthogy a színházi embert búcsúztatták, az egykori rendezőt, osztályfőnököt, színházi direktort. Ebbe a gyászba szólt bele a miniszterelnök a szokásos megosztó, a háborús harcmodort továbbszító, könnyekkel küzdő, de mégis tolakodó módján. A halál nem tűri a kisajátítást. Nem tűri a politikai kampányban, vagy egy stadionban jól mutató szólamokat. Nem tűri, hogy eszközként használják fel, mondjuk politikai célra. Ez a gesztus nem csak a halotthoz nem méltó, hanem a megjelent gyászolókhoz sem. Egy politikus érvényességéről, hitelességéről akkor beszélhetünk, ha a gyászban nem kisajátít. vagy kirekeszt, hanem feloldozást keres. A gyászban nincs helye a háborúskodásnak.