Milyen történelmi időt idéz és mit jelent valójában a Kulturkampf kifejezés? Eredetileg 150 évvel ezelőtt, Bismarckék idején arról szólt, hogy az állam mennyire tudja függetleníteni magát az egyházaktól. Ezt vette át a közbeszéd a fasizmus idején, de manapság szintén így, németül használják az angol sajtóban is kulturális csetepaték kifejezésére.
– Meghúzódhat a mai magyar Kulturkampf mögött a kormány tudatos elképzelése?
– Az elmúlt évek csatamezői után szükség van egy újabbra. És ez jó csatamező. Lopakodva alakul ki, ahogy a migránskérdés is így, lassan szétáradva, fokozatosan bukkant fel. Nagyon valószínű, hogy a kultúrharc mögött is létezik rejtett elképzelés. Nem mesterterv, csak az irány kijelölése próba-szerencse alapon: lépünk előre és majd meglátjuk, hogy mi történik.
– Egyszerűen hagytak egy játszóteret egy szűk körnek?
– Igen.
– Ez azt jelenti, hogy feleslegesen kapjuk fel a fejünket egy-egy felháborítónak vélt esetben?
– Van ebben igazság, de az ember nem engedheti el a karaktergyilkosságokat. Szörnyű, ami történik. Rosszabb, mintha lenne egy átgondolt hivatalos politikai irányvonal, ami lecsapódik kormányprogramban, stratégiában.
– Nincs ebben aránytévesztés? Elvégre egy irodalmi múzeum kiállítása keveseket érdekel.
– A kultúrával választást nyerni nem lehet. Majdnem mindegy, hogy mi történik azzal kapcsolatban, ami önmagában nem döntő súlyú esemény, mint például a gender szak betiltása. Egyszerűen gesztus, amely erősíti a bizonyosságot a tömegben: nekünk tökös vezetőink vannak, akik oda mernek mondani a szemüveges pesti kávéháziaknak. Ez a politikai tőke.
– Naivitás azt várni, hogy arról szóljon a vita, hogy a kultúra elérhető legyen mindenki számára?
– Ezek a legtermészetesebb technológiai fogásai a kultúrpolitikának. Nota bene, akik ezt ma intézik, foglalkoznak vele. Hoppál Péter a kulturális alapellátás szükségességét hangsúlyozta, Fekete Péter rögtön az első nyilatkozatában elmondta, hogy feltérképezi, hogy melyek azok a fehér foltok Magyarországon, ahol nehéz vagy lehetetlen hozzájutni a hagyományos kulturális szolgáltatásokhoz. A kulturális adminisztráció kívül maradt a kultúrharcon, ezt a sajtó és néhány politikus gerjeszti. Még az is elképzelhető, hogy a felső körök alapvetően ártó szándéka ellenére a kulturális lebonyolítók akarnak valamit jobbra fordítani. Előfordulhat, hogy megmarad ez a párhuzamosság, egyrészt lesz egy kútmérgezés, másfelől ősszel beindul valamilyen akciósorozat, amelynek révén újra indítják a színházi buszokat és a tanítónő könnyebben juthat könyvhöz. De miután nem létezik nagyívű kulturális stratégia, mindez esetleges, a szerencse és az államtitkár kormányzati súlytalanságának vagy súlyának kérdése.
– Tapasztalat: a kulturális élet szereplőinek nagy része nem áll vállalja véleményét a nyilvánosság előtt.
– Rémes a kiszolgáltatottság.
– Valós kiszolgáltatottság, vagy az attól való félelem, érzés inkább?
– Elég a kiszolgáltatottság sejtése. A Kádár-rendszerben sem lehetett tudni, hogy a párttagkönyv mit segít vagy mit gátol. Ha kritikus volt egy színházi rendező, de a tabukat – Nagy Imre, Szovjetunió - tiszteletben tartotta, nem tudhatta, hogy mi fog történni. Az önkontroll és az öncenzúra messze-messze túlment az elvárt szinten.
– Ma már nyitott a világ, más a nyilvánosság. Ez nem a Kádár-kor.
– Ez így van. De megértem azokat a művészeket, alkotókat, akik nem akarnak Don Quijoték lenni. Látnivaló, hogy aki próbálkozik, annyira kisodródhat, mint Schilling Árpád, aki inkább önkéntes száműzetésbe vonult.
– Az Európai Unióban zajlik kultúrharc?
– Nem. Az idei, a Kulturális Örökség Európai Éve is azt bizonyítja, hogy az unió alapértékei: a nyitottság, a befogadás, az integráció, a jelszó: „az egység a sokszínűségben” továbbra is érvényesülnek. Nincs törekvés arra, hogy az unió értékrendjét megváltoztassák, még azoktól a tagállamoktól sem tapasztalható ilyen, amelyek ettől eltérő, sarkos jobboldali értékrendet képviselnek, mint például Magyarország, Lengyelország, mostanában a leghangosabban Olaszország és részben Ausztria. Egyelőre az unió legfontosabb üzeneteinek áthangolását célzó cselekedetek sem érzékelhetőek. Ennek magyarázata lehet az, amit a legmarkánsabban Orbán Viktor fogalmazott meg, miszerint a Bizottságnak csak hónapjai vannak a jövő évi választásokig.
– Érzékelhető elitcsere, vagy annak szándéka kurzusváltások idején az egyes országokban?
– Ez kelet-európai, főként magyar specialitás. A leginkább mintát adó Egyesült Királyságban hiába történt politikai értékrendváltás a munkáspárti, majd a konzervatív fordulat után, a váltások egyáltalán nem érintették azt, hogy ki a kedvenc szerző, kiket támogat az állam. Hangsúlyeltolódások voltak, de ez nem jelentette az elit cseréjét vagy annak szándékát sem. Ott nincs kulturális kánon, természetesnek tartják, hogy kiforrja magát, hogy ki a jó író. Dániában ugyan előtérbe került a dánság hangsúlyozása, ami hivatalos kánonban öltött testet, ez mégsem jelentette azt, hogy mától Andersen nyolc pozícióval előrébb vagy hátrébb kerül. Mindez nem hasonlítható össze azzal, ami Magyarországon történik.
– Említette Kelet-Európát. Mi a helyzet Lengyelországgal, amely talán leginkább rokonítható velünk?
– Lengyelországban az emlékezetpolitika a nagy politika fókuszában van. Ennek példája, hogy az élő Kaczynski mindennél fontosabbnak tartja, hogy ikertestvére halálát nemzetközi összeesküvésnek láttassa. A lengyel sérelmek és sikerek visszamenőleg kapnak hangsúlyt. Ez maga alá temeti az egész politikájukat. Számukra nagyon fontos a kultúra, nincs másutt példa az unóban arra, hogy a kulturális és nemzeti örökség minisztere az egyik miniszterelnök-helyettes legyen. Ott, és a legtöbb országban a kulturális mérföldköveket programokban, hosszú távú stratégákban rögzítik, nálunk ez nem létezik. Nálunk nincs hagyománya a programhirdetésnek, nemcsak most nincs, ez a magyar hagyomány.
– Milyen arányú az állami szerepvállalás az Európa Unióban a kultúra finanszírozásában?
– Nagyon magas. A magánmecenatúra még a magánszektor vezette Egyesült Államokra leginkább emlékeztető Nagy-Britanniában sem éri el a 10 százalékot.
– Hogyan alakul ez Magyarországon a többi uniós államhoz képest?
– Magyarország az egyik legtöbbet költi kultúrára. Ha azonban szétszálazzuk, kiderül, hogy a kultúra-szórakoztatás-hitélet-tömegtájékoztatás együtt szerepel az adatokban, azaz ebben benne foglaltatik a közszolgálati médiára szánt évi 80-85 milliárd forint is, ami Európában a legnagyobb arányú támogatás. De a szűken vett kultúratámogatás szempontjából is dobogós a helyünk.
– Miért alakult ki mégis az a benyomás, hogy a magyar állam keveset költ erre a területre?
– Az állam a közpénzek nagy hányadát költi kultúrára, ám ebből kevés jut a kulturális tevékenységekre és a hozzáférhetőségre, inkább hivatalok és intézmények kiépítésére és a művészek szociális helyzetére költenek. Ráadásul az átláthatóság szempontjából vizsgálataink szerint az utolsók között vagyunk, a magyar pályázati kiírások, és elszámolások a legkevésbé áttekinthetőek. Jó példák erre a magyarországi minisztériumi honlapok, ezekből lényegében nyomozás árán lehet megtudni, hogy hova kerül a pénz. Nem mindegy az sem, hogy az elosztás központi vagy regionális. A XX. század során egyre inkább a települések felé tolódott a közpénzek útja, és ez így lett Magyarországon is, ahol 2010-re már az állami támogatások több mint feléről az önkormányzatok döntöttek. Ez a folyamat változott meg az elmúlt nyolc év centralizációs törekvései következtében. Ez az Európai Unión belül is változó, hiszen a tartományi rendszerben működő Németországban minimális az az összeg, amit Berlinből osztanak el. De a központi és erős államról híres Franciaországban is elkezdődött a decentralizáció a 80-as - 90-es években. Négy osztatú rendszert alakítottak ki, és a Dél-Kelet Franciaországi régió kulturális költségvetése például akkora mint Magyarországé.
– Mennyit költ egy-egy ember kultúrára?
– Nem szabad elfelejteni, hogy 8-10 éve konjunktúra van, tehát adott esetben hiába csökken a kultúrára szánt pénzek aránya, a nominális összegek nőnek, azaz nem kerülnek kiszorított helyzetbe a kulturális programok. Az Eurostat szerint a magyarországi kulturális viselkedés, a lakosság által mozi-színház-koncert-múzeumlátogatásra, könyvvásárlásra költött összeg nagyjából megfelel a gazdasági szintünknek, azaz középtájon vagyunk. Az egyes országok között nagy a szórás, a kérdésre „az elmúlt 12 hónapban fogyasztott-e hagyományos értelemben vett kultúrát?”, a skandináv országokban a válaszadók 15-20, Romániában, Görögországban, Cipruson 70-75, Bulgáriában 85 százaléka felelt nemmel. Magyarország, Szlovákia, Lengyelország és Horvátország ebben az összehasonlításban is középtájon helyezkedik el. Különös ugyanakkor, hogy a tradicionálisan nagyon erős, nemzetközi színtéren is híres, a nemzeti kultúra megteremtésében és megtartásában kulcsszerepet játszó lengyel színházi kultúra ellenére Lengyelországban a színházlátogatások száma nagyon alacsony; és az is, hogy bár a román filmipar óriási nemzetközi sikereket ér el, a román lakosság a mozilátogatások számát tekintve az utolsó az Európai Unió országai között. Mindez jelzésértékű, eklatánsan mutatja, hogy az elit kultúra hogyan szakad el a sokak által fogyasztott szórakoztatástól.
– Mennyire fontos az egyes állampolgároknak a nemzeti kulturális identitás?
– Készülnek felmérések arról, hogy az egyes uniós országok lakói mennyire érzik veszélyben a nemzeti kultúrájuk önállóságát. A britek kifejezetten féltek ettől, ami szerepet játszhatott a Brexit szavazás eredményében. Magyarországon azonban – talán nyelvi elszigeteltségünk miatt is – nem tartunk ettől a kockázattól, és ebben 2010 óta sem érzékelhető változás.
