A venezuelai szülők nem azért hagyják árvaházban a gyermekeiket, mert meg akarnak szabadulni tőlük, hanem épp ellenkezőleg: mert nagyon szeretik őket – így magyarázta a The Washington Post helyszíni tudósítójának Magdelis Salazar, egy caracasi árvaházban dolgozó szociális munkás, hogy miért is lett több a magukra hagyott gyermek az utóbbi időben. Az elhúzódó politikai-gazdasági krízis nyomán egyes családok olyan élethelyzetbe kényszerültek, amelyben a legjobb döntésnek az tűnt, hogy a gyermeküket gondozásba adják: az élelmiszerhiány miatt gond volt már a napi étkezéssel is, a gyógyszerhiány következtében egy egyszerű megfázás is életveszélyessé vált, a tápszer pedig maga a luxus.
A többség átmeneti megoldásként gondol az árvaházra, míg az országban jobbra fordul a helyzet vagy amíg külföldön dolgoznak, hogy pénzt tudjanak keresni valamelyik környező országban. „Az emberek itt egyszerűen már nem találnak élelmiszert. Nem tudják etetni a gyerekeiket” – mondta Salazar. Hogy pontosan mennyien hozták meg az elkeseredett döntést gazdasági okokból, nehéz megmondani, hiszen csak a szakmában dolgozók tapasztalataira lehet hagyatkozni. Ők országszerte több százra becsülik az ilyen vagy hasonló esetek számát.
Hivatalos statisztikák azonban nincsenek. A Nicolás Maduro vezette szocialista kormány minden erejével igyekszik fenntartani a látszatot, hogy a helyzet valójában nem is olyan súlyos az országban. A letagadhatatlan problémákat pedig rendszerint „az ellenzék és az Egyesült Államok által folytatott gazdasági háború” számlájára írják.
Hogy meddig bírják a nyomást az árvaházak, kérdéses, hiszen a szülők azzal a tudattal adják be gyermekeiket, hogy ott legalább az étkezés biztosítva lesz számukra, ám a szociális intézmények is igen nehéz helyzetben vannak. Leonardo Rodríguez, a Don Bosco krízisközpontok vezetője az Efe hírügynökségnek csupa olyan esetről számolt be, amelyhez foghatót korábban nem tapasztaltak. „Határozottan több olyan gyerek van, akiket egy családtag vagy szomszéd nevel, mert a szülők elmentek dolgozni Kolumbiába vagy valamelyik másik országba. Ezzel párhuzamosan arra is felfigyeltünk, hogy az utcán is egyre több a gyermek” – nyilatkozta a civil szervezet vezetője.
Szavai csak alátámasztották, hogy kaotikus állapotok uralkodnak az országban, s a szociális rendszer nem tud lépést tartani ezzel. Mint mondta, sok gyerek van, aki csak fürdeni, és picit pihenni, étkezni tér be hozzájuk, majd fogja magát, és visszamegy az utcára. Sokszor előfordul, hogy a gyerekek bevallják, inkább az utcán tengődnek, mint hogy a rokonokkal éljenek, míg a szüleik távol vannak. Rodríguez szerint azonban az is heti rendszerességgel fordul elő, hogy a nagynénik, nagyszülők és más rokonok kopogtatnak náluk: nem tudják ellátni a gondjaikra bízott gyermeket, és szeretnék beadni az otthonba. Ez merőben új jelenség, hiszen korábban hagyományos ügymenet nyomán, hosszas bírósági procedúra után kerültek hozzájuk a gyerekek. A rokonok által otthagyott, „rendszeren kívüli” kiskorúakat azonban nagyon nehéz megoltalmazni. „Nincs kapacitásunk arra, hogy a családtagok által magukra hagyott gyerekeket megvédjük” – mondta.
Előfordulnak olyan esetek is, amikor a rokonok azért keresik fel őket, mert nem találják a gondjaikra bízott gyermeket. Néhány hónapja egy kétségbeesett nagymama tért be az egyik Don Bosco központba, és kérdezte az ott dolgozókat, hogy látták-e az unokáját, aki a szülei külföldre távozása után csalódottságában elszökött, és az utcán él. Mint kiderült, a 13 éves fiú egy olyan fiatal caracasi bandához csapódott, amely egy bevásárlóközpont közelében húzta meg magát. Hiába találta meg azonban a nagyanyja: a csoportot egy felnőtt irányította, aki nem engedte meg a fiúnak, hogy visszatérjen hozzá.
