Ebben a mondatban belesűrítette a „székhelyiség” lényegét. A fanyar öniróniát, a kifordítom-befordítom gondolkodásmódot, és a legutolsó időkig benne lévő optimizmust, életszeretetet.
Székhelyit sokan ismerték és szerették. Ismerték őt a televízióból, a színházból, a közéleti megnyilatkozásai okán. Mindenben karakteres volt, olyan „székhelyis”. Játszott, vidéken, Pesten, és igen, volt színházigazgató is. Mindig érdekelték a kihívások. Az újrakezdések. Semmitől sem ijedt meg. Akkor volt elemében, amikor mozdulni, ne adj Isten kiabálni kellett. Felemelni a hangot, kiáltani. Nagyon tudott zsörtölődni. Ilyenkor mindig felizgatta magát és az éles intellektusa mellé heves szenvedély társult. Az írás elején már idézett beszélgetésben a mai közéletről így szólt: „Ez a rengeteg lövészárok és a gyűlölettel átszőtt kampány és ellenkampány a polgárság politikai frigiditásához vezetett. Egyelőre még csendes apátiában vagyunk, ahelyett, hogy az asztalra csapnánk, és azt kiáltanánk, hogy most már elég volt. A parasztvakításnak egyszer vége kell, hogy legyen. Rettenetesen fájlalom, hogy azok az egykori elvbarátaim, akik ma az országot vezetik, ilyenfajta metamorfózison mentek át, mert szerintem ez abnormális folyamat.” A színházi szakma miatt is aggódott. Bizonyos neki nem tetsző jelenségeket határozottan bírált, szóvá tett. Emlékszem, egyszer akkor beszélgettünk, amikor a Nemzeti Színház vezetésére pályázott, végül az nem jött össze neki, de a szegedi teátrumot vezethette. Imádta a színházat, a közönséget, a tapsot. Betegsége idején is egy ideig ez tartotta életben. Amíg lehetett játszott.
Nagyon szeretett újra bemenni a Madách Színházba, ahol színészi fénykorát töltötte, de szívesen elment Veresegyházra, vagy ahová hívták. Itt, a szerkesztőség épületében lévő Hatszínben is megfordult. Ha a színészetről volt szó, fáradhatatlan volt. Mellette pedig nem tudott az ember rosszkedvű lenni. Még akkor sem, ha panaszkodott, vagy szidott valakit. Mert ezt is olyan eleganciával, derűvel tette, hogy ez arra is ráragadt, aki a környezetében volt. Mindig járt az agya, mindig kitalált valamit. Vállalta az identitását, sőt az Élet menete egyik alapítójaként büszke volt rá.
Mint minden művész, érzékeny volt. Amikor bizonyos városban nem volt kívánatos, arra a szokásos iróniával reagált, mint ahogy a szegedi hirtelen nyugdíjazására is. A betegség új korszakot jelentett az életében, de ebben is a feladatot látta. Példát akart mutatni. Példát arra, hogy a betegséget is fel lehet vállalni. Ahogy fogalmazott: „a haláltól nem érdemes és nem szabad félni”.
Imádta a családját, a gyerekeit az egyik utolsó televíziós interjújában elővette a hat éves Sára lánya fényképét, amit mindig magánál tartott. Meg akart gyógyulni. Sárát szeptemberben iskolába szerette volna vinni. De a halált még ő sem tudta legyőzni, bár bátorságával, nyíltságával, szeretni akarásával igencsak megleckéztette. Nem adta magát könnyen. Mi pedig szomorúan konstatálhatjuk, hogy az őszre kitűzött előadásait már egy más, az égi színpadon játssza tovább.
A köszönéssel nem lehetett őt megelőzni. Én is csak átmenetileg búcsúzom. Majd fent folytatjuk a csevegést! Isten veled, Jóska!
