Nem az a baj, hogy idén nincs magyar egyetem a világ 500 legjobb felsőoktatási intézménye között, hanem az, hogy egy darabig nem is nagyon lesz. Az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem három éve még befért a "sanghaji listán" az első félezerbe, de idén már a vonal alá szorult. Húz el mellettünk a világ, a kormányzat pedig átfogó stratégia kidolgozása helyett azzal szórakozik, hogy hol milyen szak ne legyen, ellenben melyik hűséglovagot lehetne zsíros fizetéshez segíteni egy kancellári állással.
A lista élén a patinás amerikai és brit egyetemek sorakoznak, de az első 500-ban találunk cseh, lengyel, szlovén, szerb vagy éppen iráni, szingapúri, egyiptomi, török és malajziai intézményt is. Vagyis nem csupán a leggazdagabb országokban és még csak nem is kizárólag demokráciákban vannak tényleg rangos egyetemek. Nálunk is lehetnének, még az Orbán-rendszerben is, ha a hatalmon lévők ezt tartanák fontosnak. De nekik nem ez a fontos. Nem nagyon érdekli őket, mi történik majd az országgal húsz évvel az után, hogy ők feldobják a pacskert. Az még kevésbé, hogy mi lesz a pórnép gyerekeiből. Lehetőleg maximum hegesztő, de ő se tudjon angolul vagy németül, mert még elmegy innen.
Nem érdem, inkább mázli, de egyik gyerekünk a lista 51. helyén tanyázó Marylandi Egyetemen végzett. Még fiatal, de már tudható, hogy egész életére meghatározó erkölcsi és intellektuális normákat sajátított el. Többek között azt, hogy ne a tekintélyt és a gyors pénzt nézze, hanem a teljesítményt és az értéket. Éppen ez az, amit a magyar kormány el szeretne kerülni. Neki a bólogató Jánosok a kedvesek, akik baksisért mindenre hajlandóak.
Az egyetemeknek elsősorban autonómiára lenne szükségük. Arra, hogy hagyják őket felhalmozni a fejlődéshez nélkülözhetetlen szellemi tőkét. Amit éppen most veszítünk el. Legjobb gimnazistáink szeme előtt nem az összepatyizott közszolgálati egyetem lebeg, hanem Cambridge, Heidelberg vagy a Sorbonne. A jó professzoroké előtt is.
A jelen sem vidám, de ami igazán szomorú, az a jövő.