Lehet, hogy a híres stanfordi kísérlet kamu volt, de ettől még kétségtelen: az emberek sikeresen vadíthatók.
A legplasztikusabban mostanában ezt a tételt a Radnóti Színház bizonyítja, az Egy piaci nap Mohácsi-féle feldolgozásával. Ha valaki nem hiszi, hogy a köznapi emberben igenis ott lapul az állat, és elő is jön, csak kellő ideig kell neki demonstrálni, hogy a gyűlölet és a fékezetlen bírvágy normális dolog, az feltétlenül nézze meg a darabot.
Ha egy ország évek óta a migránsveszéllyel kel és fekszik, nem meglepő, hogy eljön a perc, amikor a migráns már maga lesz a tárgyiasult veszély, ugyanúgy nem látható, de pont annyira üldözendő, mint az ebolavírus vagy a lápi lidérc. A régóta sulykolt üzenet ott visszhangzik a fejekben, ők az ellenség, nem érdemelnek kíméletet, és mi bármit megtehetünk ellenük, mert csak a harc a fontos, a jogszabály vagy az emberiesség nem számít. Na, ilyenkor fordul az elő, hogy köznapi emberek, amúgy bizonyára rendes apák és hű barátok egyszerűen nem adnak enni azoknak a menekülteknek, akik a magyar állam minden megelőző kínzása ellenére kiböjtölték, hogy beléphessenek a pokoli tranzitzónába, és ott várhassák ki a menedékkérelmük elbírálását.
És a szisztematikus vadítás eredménye alighanem az is, hogy kitermelődnek az égő tekintetű tévedhetetlenek, és egyes jobb sorsra érdemes egykori közös képviselők lángpallossal vetik bele magukat a kultúrharcba, sőt ők maguk fújják a csataindulót. Ha eleinte tán csodálkoznak is, hogy minden leírott szavukból "ügy" lesz, székek inognak és fejek hullanak a mondataik nyomán, hamar megtetszik nekik a dolog, és rohannak, csak rohannak előre.
Liberalizmus ide, avítt kultúrkánon oda, azért nekik is el kéne menniük a Radnótiba. Csak hogy lássák, valójában ki és mi áll a megvadítottak mögött. Akik persze aztán eldobhatók.