Koszovó függetlenségéért Slobodan Milosevic tette a legtöbbet. Azzal ugyanis, hogy a köztársaságból tömegesen szorította ki az albánokat, 1999-ben kiprovokálta a NATO beavatkozását. Washington ezután nagyon szívén viselte a köztársaság sorsát, az Egyesült Államoknak oroszlánrésze volt abban, hogy nem egészen kilenc évvel a háború után az egykori szerb tartomány kikiálthatta önállóságát. Az Európai Unió akkor ugyanolyan határozottságot mutatott, mint manapság szokott külpolitikai kérdésekben: sodródott az árral. Miután az amerikaiak azt akarták, hogy Koszovó önálló állam legyen, Brüsszel sem gördített akadályt ez elé.
Az önállóság tíz éve sikersztorinak semmiképp sem nevezhető. Az ország képtelen megállni a saját lábán, jelentős nemzetközi segítségre van utalva, klánok uralják. Egyedisége legfeljebb abban érhető tetten, hogy a világ más államaiban nem dobálnak könnygázgránátot a parlamentben. A koszovói probléma megoldása tehát az Európai Unióra maradt, ám Brüsszel képtelen megbirkózni a feladattal. Tirana pedig megorrontotta az EU külpolitikai kérdésekben tapasztalható bénultságát, és fű alatt már készíti elő Nagy-Albániát. Legyinthetünk erre, mondván, a szerbek hangulatkeltéséről van szó, ám valóban nehéz másként értékelni, hogy lebontják a két ország közötti határokat, és a gazdaság és a kultúra terén is előkészítik a teljes integrációt. Edi Rama albán kormányfő és Hashim Thaci koszovói elnök láthatóan kész tények elé akarja állítani az EU-t, Brüsszel pedig eddig nem tiltakozott.
Miközben Nagy-Szerbia a nyugati sajtóban a lehető legrosszabb forgatókönyvként jelent meg, Nagy-Albániával kapcsolatban nem tapasztaljuk ezt az aggodalmat. Annak ellenére, hogy nemcsak Szerbia retteg a szkipetárok térnyerésétől, hanem Macedónia, Montenegró és az uniós tag Görögország is. Ha az Unió Szerbia számára a csatlakozás feltételeként határozza meg Koszovó elismerését, akkor ki kell mondania: Albánia is csak akkor kerülhet be a közös Európába, ha egyszer s mindenkorra lemond területi igényeiről.