Igencsak kíváncsiak lennénk, mégis mit gondolt a magyar kormányfő, amikor a napokban azt olvasta, hogy Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök katasztrofális következményekkel – háborúval – fenyegette meg Grúziát, ha NATO-tagállammá válik. Medvegyev a Kommerszant FM műsorában beszélt arról, hogy Grúzia belépése a NATO-ba „szörnyű konfliktust provokálhat ki, nem világos, miért lenne erre szükség.” (Jens Stoltenberg NATO-főtitkár július 12-én erősítette meg az atlanti szövetség szándékát Grúzia felvételére, noha a belépés lehetséges dátumát nem nevezte meg.)
Mit gondolt vajon Orbán a nemzetállami szuverenitásról, amelynek egyértelműen része, hogy bármely ország megválassza, milyen közösséghez akar tartozni, ha garanciákat keres a saját biztonságára?
Mi igenis komolyan gondoljuk, hogy a biztonság megilleti Moszkvát is. Komolyan vesszük a saját kormányfőnket, amikor arról beszél, elsődleges orosz érdek, hogy biztonsági övezet válassza el a Nyugattól. Még komolyabban vesszük, ha Orbán Viktor – ugyan nem a magyar parlamentben, hanem a romániai Tusnádfürdőn – bejelentkezik, hogy magyar dominanciával szervezze újjá nemcsak a Kárpát-medencét (ha egyáltalán tudjuk, hogy ez mit jelent), hanem Közép-Kelet-Európát. Amelyről viszont nagyon is tudjuk, mit jelentett nem is olyan régen: a szovjet birodalmi politika – szó szerint – kommunizált területeit, országait és nemzeteit, amelyek a háború után, annak következtében megfogalmazott sztálini és amerikai geopolitikai erőegyensúly – a kétpólusú világ - elszenvedői voltak. (Ha mi máig Trianont siratjuk, mit tegyenek a lengyelek, akik a világháborús győztesek oldalán lettek a világháború talán legnagyobb vesztesei?)
Nem tudjuk elnyomni magunkban a gyanút, hogy Orbán és Putyin orosz elnök barátságának geopolitikai tétje ennek az ütközőzónának az újraépítése, aminek a vezetésére a magyar kormányfő örömmel bejelentkezett. Az már más kérdés, hogy az érintett nemzetek mit szólnak mindehhez?
Amit látni vélünk: múlt századi katonai és diplomáciai stratégiák élednek újjá. A NATO terjeszkedésétől, a kereskedelmi háborúktól, az embargóktól a felélesztett amerikai űrfegyverkezési tervekig. Amikor Mike Pence alelnök a kétpárti egyetértésről az Egyesült Államok konkrétan meg nem nevezett potenciális ellenségeinek tevékenységére hivatkozva azt mondja: „Elérkezett az ideje, hogy felállítsuk az Egyesült Államok űrhaderejét, mert ezen a téren növekvő fenyegetettséggel nézünk szembe.” Egy olyan globálissá vált világban mondja ezt, ahol mindez már értelmét vesztette, s egyetlen vektora van: a totális háború.
Moszkva nem tréfál, ha a saját biztonságáról van szó. Ezt a Krím annektálása bebizonyította. Meglehet, most Grúzia van soron. Eggyel több ok, hogy azt mondjuk: az Uniónak önálló, határozott, XXI. századi kül- és biztonságpolitikai doktrínát kell előterjesztenie, mert az oroszok nélkül nem létezik európai biztonság, akkor sem, ha egy „újjászervezet, korszakos” övezet védi egy olyan világban, amikor az amerikai elnök politikája egy kopott hintaló mozgásához hasonlítható.