Legutóbb Angliában, a XVI. század elején volt példa arra, hogy a földekről elzavarták a parasztokat, majd a fölnélküli „lézengők" – akkori elnevezéssel: csavargók – ellen keményen felléptek. A kiszorított emberek kiverődtek a városok közötti erdőkbe, a városokban (koldulással, tolvajlással, prostitúcióval) megszerezték a legfontosabb élelmiszereket.
A magyar alaptörvény kinyilvánítja, hogy az ország „törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit [...] mindenki számára biztosítsa." Ezt a törekvést az állam és a helyi önkormányzatok akként igyekeznek teljesíteni, hogy „törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani." Azt nem részletezi az alaptörvény, hogy milyen szervezet keretében, miféle minőségű legyen, lehet a szállás. Mivel az állam és az önkormányzatok igyekezete azzal párosul, hogy a „helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitel-szerűen megvalósuló közterületi tartózkodást," feltételezhető, hogy a jogellenesen mégis ott tartózkodó hajléktalanok ellen a hatóság büntető intézkedésre is kényszerül. Például arra, hogy az ilyen, munkátlan csavargókat a számukra kijelölt szállás elfoglalására késztesse. Ha kell, erővel is. Mert különben eredménytelen marad a törekvés az emberhez méltó lakhatás biztosítására.
Mióta olvastam a mai, magyarországi hajléktalanságot megtiltó rendelkezésekről, mindegyre az angliai példa jár a fejemben. Jó, tudom, hogy a mai hajléktalan nem feltétlenül tolvaj, többségük nem is erőszakos, inkább elesettek, szerencsétlenek. Azt is érteni vélem, hogy nem akarnak a rendelkezésre álló szállások valamelyikén éjszakázni. Lényegében az a szándék is felfogható és elfogadható, hogy a budapesti aluljárókban ne aludjanak, hiszen az alaposan megágyazott matracok, paplanok mellett néhol alig lehet már elmenni. Akkor mi legyen?
Ha mindenoldalú az elégedetlenség, valamit tenni kell. Mindenki a magáét. A Hivatal elsőként: rendelkezik. Mi a teendő azonban, ha intézkedése, annak kivitelezése életszerűtlennek, lehetetlennek bizonyul? A történelem és az irodalmi alkotások példái ebben kevéssé segítenek. Angliában akkoriban „találták fel" a dologház intézményét, amely sajátos, mostoha átmenet volt a börtön és a kórház között. Azóta pedig a világ teljesen megváltozott, a hajléktalannak éppen olyan joga, hogy emberi körülmények között éljen, mint bárki embertársának, akinek van lakása.
Nem tehetünk mást, a hajléktalanok számára elfogadható, élhető, használható és (bizonyos mértékig) önálló, bármilyen kicsi, de lezárható lakást kell teremtenünk. Tudom: ez beláthatatlanul nagy költséggel jár, és sokuk talán nem is "érdemli meg". Csak az ellenségesen ágálók számára megjegyzem: Angliában se hozott annak idején hasznot a csavargók elleni hatósági fellépés és abban a lakosság szerény közreműködése.
Boldogabb, nyugodtabb időben lesz mód a hajléktalanság okait firtatni, lehet majd elemezni az egyes sorsokat, de ennek most nincs itt az ideje. Most előttünk van egy hatalmas feladat, amely elsőre alig belátható méretű, és valahogyan meg kell oldani.
Kár, hogy az alaptörvény megfogalmazói és a szöveget elfogadó képviselők nem bíznak a sikerben. Ha az általuk hozott törvénytől szerintük eredmény volna várható, akkor más kifejezéseket találtak volna. Például ilyeneket: az állam köteles emberi módon ellátni elesett polgárait, a helyi önkormányzat az emberhez méltó szállásukról gondoskodik, és csak akkor tilthatja meg a hajléktalanok közterületi jelenlétét, ha már felkínálta a kulturált környezethez méltó lakhatást nekik.